dekameron

ÖTÖDIK NOVELLA: Monferrato őrgrófjának felesége tyúklakomával és néhány találó szóval lelohasztja Franciaország királyának eszeveszett szerelmét.

Monferrato őrgrófja fölöttébb bátor férfiú s az egyháznak zászlós ura, tengerentúlra ment egy általános keresztes hadjáratban. Midőn Félszemű Fülöp király udvarában, aki éppen útra készülődött Franciaországból ugyanazon keresztes hadjárattal, az őrgróf bátorsága forgott szóban, az egyik lovag oly nemű nyilatkozatot tett, hegy nincs a föld hátán az őrgrófhoz és feleségéhez fogható pár; mivelhogy valamint a lovagok között az őrgróf minden nemes tulajdonságban nagyhírű, akképpen felesége a világ minden asszonyánál szebb és derekabb volt. Eme szavak oly igen megindították Franciaország királyának szívét, hogy azon nyomban forrón belészeretett, holott soha életében nem látta, és feltette magában, hogy amaz útban, melyre indult, nem Genovában száll tengerre, hanem más helyen; mégpedig azért, mivelhogy ekként tisztes ürügye lesz arra, hogy meglátogathassa az őrgrófnét, abban a hiszemben, hogy sikerül majd vágyát betöltenie, mivelhogy az őrgróf nem volt otthon.
És amit gondolt, végre is hajtotta: miután valamennyi emberét előre küldötte, o maga kevés nemes úr társaságában útnak indult: és midőn már közel járt az őrgróf tartományához, egy napon üzenetet küldött az őrgrófnénak, hogy másnapra kelvén várja őt ebéddel. Az okos és eszes asszony vidáman azt válaszolta, hogy ennél nagyobb tisztesség nem érhetné őt, és hogy szívesen várja a királyt. Aztán pedig eltöprenkedett azon, mit jelent vajon, hogy ily hatalmas király eljő az ő látogatására, holott férje nincs itthon: és feltevésében nem is tévedett, hogy tudniillik szépségének híre vonja azt ide. Mindazonáltal derék asszony lévén elhatározta, hogy tisztességgel fogadja; maga elé szólította hűséges embereit, kik vele maradtak, és minden illendő intézkedést megtett az ő tanácsuk szerint: azonban a lakomát és a fogásokat ő egymaga kívánta elrendezni. Össze is szedetett azon nyomban minden tyúkot a környékről, és meghagyja szakácsainak, hogy csupán ezekből állítsák össze a fogásokat a királyi lakomára, különb-különbféle módokon elkészítvén azokat.
A mondott napon tehát megjött a király, s nagy szívességgel és tisztességgel fogadta őt az asszony. Mikor a király meglátta, szebbnek és derekabbnak és kedvesebbnek ítélte, mint a lovag szavai szerint gondolta volna, és fölöttébb elálmélkodott és igen magasztalta, és sóvárgása annál nagyobb lángra gyúlt, minél inkább látta, hogy az asszony mennyivel különb a hírénél. Minek utána pedig kicsinyég megpihent szobáiban, melyek mindama dolgokkal fel voltak ékesítve, mik csak illendők voltak ily nagy király fogadásához, elérkezett az ebéd órája, s akkor a király és az őrgrófné egy asztalhoz ültek, a többiek pedig rangjuk szerint más asztaloknál kaptak illendő helyet. Ottan a királynak szép sorjában számos fogást és pompás és drága borokat szolgáltak fel; ezenfelül pedig néha-néha odapillantott a szépséges őrgrófnéra, kiben igen nagy gyönyörűsége telt. Azonban a király, amint látta az egyik fogást a másik után, kezdett némiképpen csodálkozni, mivel észrevette, hogy ámbár az ételek mind különb-különbfélék, mégiscsak egytől egyig tyúkhúsból volt valamennyi. És ámbátor a király jól tudta, hogy ama hely, ahol mostan mulat, bővében van mindenféle vadnak, ő maga pedig jó előre megjelentette jövetelét az asszonynak, kinek lett volna bőven ideje vadászatot tartani: mégis, akármennyire csodálkozott is ezen, a világért sem kezdett volna más tárgyról beszélgetést, mint csupán a tyúkokról, és mosolygós arccal feléje fordulván, szólott:
- Asszonyom, e vidéken csupán tyúkok születnek, kakasok pedig nem?
Az őrgrófné, ki nagyon is jól megértette a kérdést, úgy látta, hogy az Úristen, kívánsága szerint, pompás alkalmat adott neki, hegy véleményét a királynak értésére adja; bátran feléje fordult hát, és ekképpen felelt:
- Nem, Felséges Uram; de az asszonyok, ha ugyan ruházatban és ékességben némiképpen különböznek más asszonyoktól, mindazonáltal itten is épp olyanok, mint máshol.
A király e szavak hallatára jól megértette, mi volt az oka a tyúklakomának, s mi a rejtett értelmök e szavaknak; és mivel belátta, hogy az ilyen vágású asszonyra hiába vesztegetné a szót, erőszakot pedig nem illenék alkalmaznia, tisztességnek okáért bölcsen kioltotta magában ama szerencsétlen tüzet, éppen úgy, mint ahogy esztelenül lángra gyúlt az asszony iránt. Többé pedig nem csintalankodott vele, mivel félt visszavágásaitól, és reménye vesztetten ette végig az ebédet; az ebéd végeztével pedig, hogy a gyors elutazással némiképpen palástolja tisztességtelen szándokát, mely ide hozta, megköszönte a tisztes fogadtatást, melyben része volt, mire az asszony Istennek ajánlotta, ő pedig útnak indult Genovába.

Fordította: Révai József

Dante élete

ELŐHANG
Solon, akinek kebelét az isteni bölcsesség emberi templomának tartották, s akinek szentséges törvényei még ma is a régi népek igazságérzetének ékes tanúbizonyságai, úgy mondják, nemegyszer hangoztatta, hogy a köztársaságok is, éppúgy mint az emberek, két lábon állnak és járnak; továbbá érett megfontolással állította, hogy a jobb láb az, amely semmi nemű vétket nem hagy megtorlatlan, a bal pedig az, amely minden jócselekedetet megjutalmaz; de hozzáfűzte még, hogy ha a két fentebb említett dolog közül bármelyik is, akár vétkes bűn, akár felelőtlen könnyelműség folytán, vagy mert nem fordítottak rá elegendő gondot, csorbát szenvedne, akkor a köztársaság sántikálni kényszerül: ha pedig szerencsétlenségében mindkét dologban vétene, és ebben szinte bizonyos volt, nincs rá semmi mód, hogy valaha is talpra álljon.

Meg is szívlelvén tehát az éppen annyira kiváló, mint régi népek e dicséretre méltó és nyilvánvalóan igaz, bölcs mondást, jeles férfiaiknak emlékét egyszer-egyszer márványszoborral, gyakran pompázatos síremlékkel, vagy éppen diadalívvel, másszor meg babérkoszorúval örökítették meg életükben szerzett érdemeikért; hogy ellenkező esetben a vétkeseket minő büntetéssel sújtották, arról most nem tartom fontosnak szólni. E jutalmazások és büntetések árán növekedett oly hatalmassá valaha Asszíria, Macedónia és legutóbb a Római Birodalom, hogy határaik a földkerekség végére nyúltak, hírük pedig a csillagokat ostromolta. E fenséges példák nyomdokát a jelenvaló világ, s különösen az én Firenzém lakosai, nemcsak hogy helytelenül követik, hanem egészen el is rugaszkodtak tőle, mert nálunk az erény minden jutalmát a nagyravágyás keríti meg magának. Mert ahogy én, ugyanúgy mindenki más is, aki csak józan szemmel vizsgálja a dolgokat, szívének nem kis bánatával kénytelen látni, hogy a vezető helyekre, a magas hivatalokra gonosz és fonák erkölcsű férfiak emeltetnek, a jókat pedig elűzik, elnyomják és megalázzák. Hogy eme dolgoknak minő véget tartogat az Isten ítélete, lássák majd azok, akik e hajó kormányrúdját igazgatják: mivelhogy, mi az alacsony tömeg a szerencse hullámain sodortatunk, ám e bűnnek részesei nem vagyunk. És hogy a fent említett dolgok mennyire nyilvánvalóan igazak, vagyis hogy e városban a háládatlanság mily végtelen, és mily bőkezű az érdemteleneknek osztogatott bocsánat, továbbá, hogy legalább némely hibáinkról a fátylat fellebbentsem és bebizonyítsam, amit fentebb szándékoztam megértetni, elég legyen egyetlen (és nem is kicsiny és csekély) dolgot említenem: az igen kiváló férfiúnak, Dante Alighierinak számkivetését. Hogy mit érdemelt volna ő, aki a város régi és nem is alacsony rendű szülőktől származó polgára, erényeiért, tudományáért és érdemes cselekedeteiért, nagyon is megmutatják és a jövőben még inkább meg fogják mutatni az általa véghezvitt dolgok; ezek, ha igazságos köztársaságban történtek volna, semmi kétség, örökbecsű érdemeket szereztek volna neki.

Ó, gyalázatos gondolat, ó, tisztességtelen tett, ó, nyomorúságos példa, a majdan elkövetkezendő romlás nyilvánvaló bizonyítéka! Ahelyett, hogy érdemeit számba vették volna, igaztalanul és tajtékzó dühvel megbélyegezték, örökre száműzték, megfosztották atyai örökétől, és ha szerét ejthették volna, tündöklő hírét is bemocskolták volna hamis rágalmakkal. E gyalázat élő bizonysága menekvő bolyongásának még mindig friss nyoma; csontjai idegen földben nyugosznak, ivadékai szétszórva idegenek házában! Ha a firenzeiek minden más gyarlósága megbukhatna az Isten szeme előtt, ki mindeneket lát, vajon ez az egy nem lenne-e elég, hogy haragját magukra vonják? Bizonyára igen. Aki pedig ellenkező véleményre ragadtatná el magát, úgy ítélem, jobb ha tisztességben marad és hallgat, mert ha jól megvizsgáljuk a dolgokat, azt látjuk, hogy a jelenvaló világ, nemcsak hogy letért amaz előbbinek ösvényéről, melyet fentebb említek, hanem egyenesen ellenkező irányba fordította lépteit. Ezért nagyon is nyilvánvaló, hogyha mi és mindazok, kik hozzánk hasonló módon élnek, s Solon fent említett bölcsessége ellenére mégsem estünk el és talpon állunk, ennek oka semmi más nem lehet, hacsak az nem, hogy a dolgok természete a hosszú gyakorlat során megváltozott, amint afféle változásoknak gyakran tanúi is vagyunk, vagy egy különös csoda, mivel az Isten valaminő múltbéli érdemünkért minden emberi mesterkedés ellenére is megkegyelmezett nekünk, vagy pedig az ő türelme, mely még nem szűnt meg hálánkat várni; de ha ez sokáig késlekednék, senki ne kételkedjék, hogy emiatti haragja, mely lassú léptekkel közeleg a bosszúállás felé, majd annál nagyobb kínszenvedést tartogat számunkra, mert a késlekedésért is teljes mértékben bűnhődnünk kell. Tehát éppen mert látjuk, hogy a rossz cselekedetek még megtorlatlanok, nemcsak kerülnünk kell őket, hanem jócselekedeteinkkel törekednünk kell kijavításukra; jól tudván pedig, hogy ugyanannak a városnak, amelynek Dante Alighieri érdemeit, nemességét és erényét tekintve a legnagyobb fia, bármily kicsiny polgára vagyok én is, és néki mint minden más polgártársam, a városnak szerzett tisztes érdemeiért el vagyok kötelezve, és bár ily nagy vállalkozásra én magam elegendő nem vagyok, már csak tehetségem csekélysége okán sem, mégis, amit a városnak kellett volna megcselekednie iránta illő és méltó módon, de nem cselekedte meg, én igyekszem majd végbevinni. Éspedig nem azáltal, hogy szobrot vagy díszes síremléket állíttatok emlékére, amely szokás, sajnos, nem dívik már nálunk, és amelyre eszközeim sem elégségesek, hanem az ilyen nagy vállalkozáshoz képest bizony szerény írásommal. Ám ezzel, mivel módom van rá, élni is fogok, nehogy az idegen nemzetek - többé vagy kevésbé jogosan - azt mondhassák: saját hazája hálátlan volt ily nagy költője iránt. És nagyon egyszerű s könnyed módon fogok írni, minthogy a fentebb stílussal nem vág össze a tehetségem, és a mi firenzei köznyelvünkön, mivel nem kívánok eltérni attól a nyelvezettől, amelyen ő írta munkáinak nagyobb részét; megemlékezem mindarról, amit ő tisztesen elhallgatott: előkelő és nemesi származásáról, életéről, tanulmányairól és szokásairól, azután összefoglalom az általa megírt műveket, melyek oly nagy hírt szereztek neki az utókor előtt, hogy talán az én írásom inkább árnyék mint fény lesz rajta. De mivel ez nem szándékom és nem is szeretném, hogy így történjék, és bár mindig is örülök, ha egy nálam bölcsebb és tudósabb valaki akár ebben, akár más munkámban kijavít, ott ahol én helytelenül szóltam, alázatosan kérem Azt, aki őt a látomások oly magaslatára emelte, amilyenen most őt tudván tudjuk, hogy gyámolítson jelen munkámban, igazgassa elmémet és vezesse gyönge kezemet, hogy most ne tévedjek.