Janthéhoz
(A "Childe Harold" előhangja)

Bár sok földet bejártam, hol a szent
Ős Szépség istenítve tűnt elém,
S bár sok-sok édes, vágyas kép jelent
Szivem elé dús álmok éjjelén,
Való- vagy árny-másod sohsem lelém;
S most látlak, s ím kontár festo vagyok,
Hisz bájad csupa újság s csupa fény: -
Annak, ki nem látott, szóm csak gagyog,
S kik láttak már, nekik méltón mily szó ragyog?

Oh, bárcsak tudnál megmaradni így:
Tavasz-igéret, mit nem ront le tél,
Szép test, s hu, tiszta szív közt drága frigy,
Ámor, ki bár szárny nélkül, földön él,
S szelíd, mint a Remény sem remél!
Bizonnyal az, ki hon nevel s ki véd,
Ez ifjú bájban, mely ragyogva kél,
Látja agg élte szivárvány-ivét,
Melynek szent színe szór minden bút szerteszét.

Ifjú, nyugati Péri! - jó nekem,
Hogy már korom kettőzi a tiéd,
Így hűvös szemmel, nyugton nézhetem,
Veszély nélkül, zsendülésed diszét:
Mily jó, nem látnom rommá hullni szét!
S még jobb, hogy míg az ifjak szíve mind
Vérzik, szemed verése megkimélt,
Melyből nekik majd üdvök üdve int,
De hajh, a Szerelem kínt épp a kéjbe hint.

Oh, ragyogjon e vad gazella-szem,
Mit fénylőn felvetsz, majd félőn lesütsz,
S mely ver, ha villog, s pezsdít, ha pihen,
E dalra, s adj mosolyt is, drága szűz,
Minőt hiába kérne kába tűz,
Ha mernék lenni barátnál egyéb!
Oh, édes, tedd meg! s ne kérdezd, mi űz:
Lantomra kérni ifjú lány kegyét:
Koszorúmba füzöm, szűz liljomul vegyék!

Így majd neved dalomba fonva él,
S ha néha nyájas szem e könyvbe néz,
Harold lapjáról Janthe képe kél:
Elsőnek tűn föl, s végsőnek enyész. -
S ugye, ha por leszek már és penész,
Lágy ujjad olykor még lantomhoz ér,
Idézni bókom, melyben ifjan élsz? -
Csak ennyi, mit költőd emléke kér;
Nem túl sok e remény s e kis baráti bér?

 Fordította: Tóth Árpád

a nőhöz

NŐ! Mondhatná a tapasztalat,
ki meglát, szeret egy perc alatt;
ám szólhat így az intelem:
mit megígérsz, érvénytelen;
mégis látván megannyi bájad,
mindent felejtek, csak imádlak.
Ó, emlékezet! légy százszor áldva,
míg fűt, a remény, s miénk a drága;
de megátkoz minden szerelmes,
ha nincs remény, s a vágy hideg lesz.
Nő! mily szép és édes, de hogy csal,
s a kamasz hisz néki azonnal!
Hogy ver a szívünk, ha szemét
megpillantjuk, mely tiszta kék,
vagy feketén ég, vagy szelíd, lágy
fényt rebbennek a barna pillák!
Hisszük tüstént a vallomást,
istenkedést, fogadkozást!
Bízunk, hű lesz örökre ő,
s lám, egy nap változik a nő,
És fennmarad az intelem:
"Nő, esküd-írás fövenyen."

Inezhez
(a Chile Harold-ból)

Ne mosolyogj sötét szemembe;
hisz vissza nem mosolyoghatok:
ó adja ég, ne sírj sosem te,
ha könny nem enyhíti bajod.
Kérded, minő sötét talányok
marják e bús, ifju szivet?
Hiába - nyitját nem találod,
búmat te meg nem enyhited.
Nem gyűlölet, nem szerelem hajt,
nem bárgyú hírt esdeklek én,
hogy ócsárlom most a jelen bajt
s a kincseim mind elvetém:
de minden elfáraszt meg untat,
mit nézek, érzek, hallgatok.
A Szép se vigasz lomha búmnak;
szemed sugára is halott.
Ez az a szivós bú, mi zordul
üldözte a bolygó zsidót;
mely nézni sem mer a síron tul
s nem várhat addig semmi jót!
Elfutni vágyom enmagamtól!
Messzire vinném átkomat,
de sarkon űz egy vad kalandor,
a lét-üszök - a Gondolat.
Gyönyörben fürdik még a víg nép,
mit én eluntan hagytam el;
bár álmodozna lázba mindég,
s ne kelne a valóra fel!
Száz új vidéken kell törődnöm,
s bút látok a megjárt uton;
csak az vigasztal, hogy a földön
a legszörnyübbet már tudom.
Mi ez? Ne kérdd, szánj meg, sugár lány,
ne bánts te, jobb, ha álmodol:
ne tépd le szívemről a lárvám,
alatta tátong a pokol.

Fordította: Kosztolányi Dezső