Könyvismertetés Ivan cankar műveiből

részlet a nyugat 1937. év 10. számából

MIHASZNA MARKO ÉS MÁTYÁS KIRÁLY

 A magyarság szempontjából különös érdekességet kínálnak a Zrínyi Miklósról és Mátyás királyról szóló versei, illetőleg elbeszélései, elsősorban pedig a Potepuh Marko in kralj Matjaz (Mihaszna Marko és Mátyás király) c. regénye, amely a szlovén néplélek alaptermészetét boncolgatja a gazdag Mátyás-hagyomány legendás hátterében.

Nem hihetetlen-e, hogy egy nép idegenvérű és idegen nyelvű szomszédjától kölcsönözze legnagyobb nemzeti hősét és hogy ez a hős nemzetibbé, eredetibbé magasztosuljon a századok folyamán a kölcsönvevő népnél, mint a kölcsönadónál? Kell, hogy egészen rendkívüli oka legyen e világviszonylatban is kivételes jelenségnek.

A maroknyi szlovénség évszázadokon keresztül hódító idegenek szolgai jármát nyögte. Minél mélyebben vágott húsába a roskasztó iga, annál sóvárabb szívvel álmodozott égbetörő planináinak erdős lejtőin és zegzugos völgyeiben az igazság földi uralma után, s annál fanatikusabban hitt is eljövetelében. Ebben az olthatatlan reménykedésben, ebben a fanatikus hitben a nemzet egyetemes - életet, jövőt, szabadságot, földi mennyországot jelentő - sóvárgása lobogott.

És ekkor híre jön, hogy a szomszédban egy hatalmas király uralkodik. Nem bíborban született, hanem a nép közül szabadon választott, aki álruhában járja országát, hogy megbüntesse a zsaroló elnyomókat és igazságot szolgáltasson a kunyhók némán szenvedő robotosainak. Személyesen, bajtársként ismeri minden katonáját. Verhetetlen fekete seregében szlovénok is szolgáltak, s ezeknek rajongó csodálata még tarkította az igazság földi országáról szövődő álmokat. A Hunyadi-háznak a cillei grófokkal való kapcsolatai pedig még közelebb hozták alakját a néphez, amely egyszer csak azon vette magát észre, hogy Mátyásban a maga régóta várt megváltóját, az igazság messiását, szomorú sorsával közösséget vállaló küldetéses nemzeti hősét tiszteli. Közmondások, hősi dalok, népmesék, balladák egész sora bizonyítja, milyen mélyen a szívébe zárta Mátyást a megváltójára váró szlovén nép. Benne testesítette meg halhatatlan, évezredes vágyait, az ő biztosra vett eljövetelétől várt mindent és annyi hűséggel ragaszkodott idegen talajból kigyomlált, de teljesen nemzetivé és sajátjává szépített alakjához, hogy a világháború után, a legnagyobb politikai feszültség idejében, 1932 augusztus 21-én a Peca-plania lejtőjén szobrot is emelt Mátyásnak. Megható, történeti jelentőségű dokumentum a gyűlölség fullasztó, egyetemes áradatában! A leleplezés a felszabadult Szlovénia ujjongó, hálaadó ünnepévé lett. Mintha csakugyan megnyílt volna a hatalmas planina! Mintha méhéből - a nép legendás hite szerint - elővágtatott volna a daliás király fekete seregével, hogy véglegesen legyőzze a zsarnokokat és meghozza az igazság és jólét fogyhatatlan napjait népének, a szlovénségnek!

Cankar ebben a regényében, - amely egyébként a legoptimistább írása, - példát akart mutatni a nemzeti tárgynak modernül népies feldolgozására. Szimbolikus alakjairól a népmesék átlátszó üveghangján és megejtő naivitásával mesél szimbolikus értelmű történeteket. Hőse, Marko, nem mindenben képviseli fajtáját, de az évezredes szlovén álmodozásnak, réveteg, szakadatlan és céltalan tovavágyódásnak, igazságot sóvárgó nyugtalanságnak páratlanul mesteri és jellegzetes rajzát találjuk alakjában s én, aki Marko családjából születtem, fordítás közben is nem egyszer zakatoló, ujjongó-búsongó szívvel ismertem benne legközelebbi és legkedvesebb atyámfiára. A kósza útkeresés gyönyöreiről-gyötrelmeiről, a középkori parasztlázadások örvényes lelkiségéről, az anyaföld mitikus vonzóerejéről írt csodálatos erejű és varázslatos szépségű sorait pedig sohasem felejti el, aki csak egyszer is olvashatta azokat.

Forrás: Dr. Pável Ágoston/Nyugat

JERNEJ SZOLGALEGÉNY ÉS AZ Ő IGAZSÁGA

A Hlapec Jernej in njegova pravica (Jernej szolgalegény és az ő igazsága) c. kis regény, - melyet az író maga is legsikerültebb művének tartott, - a legtudatosabban szociális tendenciájú munkája. De elejétől végig a legnemesebb eszményiséggel van megírva s a művész minden túlzása és magától értetődő, a tendenciából folyó egyoldalúsága ellenére sem enged sehol egy tapodtat sem a népszónoknak. A felvetett problémát ugyan nem oldja meg szatirikus és negatív jellegű társadalmi kritikájával ez a kis regény (nagyobb terjedelmű regényeket nem is írt Cankar), de mélyebben megrendít bennünket és megrázóan eszméletet a mai társadalmi rend égbekiáltó igazságtalanságaira, az elmélet és a gyakorlat szörnyű ellentéteire. És többet aligha is akart elérni az író. Boldog a nemzedék, amely ilyen csodálatos, szinte bibliai erejű íráson keresztül kap oktatást az isteni igazság és a felebaráti szeretet lényegéről.

Hogy az mű tényleg elérte célját, legékesebben bizonyítja az, hogy francia, orosz, olasz, cseh, román, szerb, horvát, két német és két angol fordításán kívül már két szlovén- és egy olasz nyelvű dramatizálását is ismerjük.

Forrás: Dr. Pável Ágoston/Nyugat

EGY CSÉSZE FEKETE

...Számomra a legkedvesebb az édesanyámtól kapott, 1958-as kiadású Klasszikus jugoszláv elbeszélések című kötetben olvasható Egy csésze fekete című rövid novellája, melyet most, a fenti úti tervezgetés során immár érettebb fejjel újra elolvastam, s amolyan húsvét előtti elmélkedésre hívó igazi ajándék élményében részesültem.

A történet igen egyszerű: a városban tanuló, a világ benyomásait, kihívásait feldolgozni képtelen fiatalember hazamegy szülőfalujába, ahol "mintha nyirkos árnyék nehezedett volna" édesanyja házára, idegennek érzi magát. Próbál elvonulni - "a virágba borult rétekre és illatozó mezőkre, hogy ne lássam magamat és életemet" - sikertelenül. S ahogy az ember ilyenkor reagálni szokott: a dac egyfajta gonoszsággá alakul a szeretett személlyel szemben. Hirtelen feketekávét kíván, pedig tudja, hogy odahaza még kenyér sincsen. S csodák csodája, édesanyja megjelenik, kezében egy csésze feketével. S ekkor elhangzik a szörnyű kijelentés: "Hagyjon békén! Már nincs kedvem hozzá!" Bár rögtön érzi, hogy ezzel súlyosan megbántotta őt, a bocsánatkérés mégis elmaradt. "Majd este mondom neki a szót, azt a kedveskedő szót, amivel adósa maradtam, s elárultam szeretetét". De ezt a szót nem mondja ki sem akkor, sem másnap, "sőt, a búcsú percében sem."

Az írás magva az a lelki tusa, (ahogy mi mondjuk: a lelkiismeret-furdalás) kivételes írói talentumot bizonyító leírása. "Az efféle vétek" bár "hosszú évekig csendben van, mintha kihunyt volna", egyszer csak váratlanul, ráadásul "éppen az öröm percében, vagy éjnek idején (...) ráhull a lélekre, felsajdul benne, s olyan erővel égeti, mintha abban a pillanatban követte volna el a bűnt. Minden más emléket könnyen elkergethetünk, mosollyal vagy jótét gondolatokkal - ezt azonban nem űzhetjük el. A sötét árny örökké megmarad a szívben." Az ember mégis igazolni, vigasztalni próbálja magát valahogy, ez azonban továbbra is csak ámítás marad, hiszen: "a szív igazságos és tévedhetetlen bíró. A titkos és szinte öntudatlan mozdulatokból ítél és ítélkezik, melyet senki sem vett észre, a kimondatlan, s a homlokon alig felvillanó gondolatból."

E rövid kis írásban szinte benne van az egész 19. és 20. századi vallomásirodalmunk: a bűnábrázolás Dosztojevszkijt ("Ha a szív lenne a gyóntatóatya - a gyónás hosszú volna és rettenetes!"), az anya alakja Petőfit és József Attilát idézi ("A lépcsőn halk lépteket hallottam. Édesanyám jött; ... emlékszem: soha az életben nem volt olyan szép, mint abban a pillanatban. Az ajtón át ferdén beragyogott a déli napfény sugara, egyenesen az édesanyám szemébe; még nagyobb és még tisztább volt ez a szem, a mennyei fény tükröződött belőle, a mennyei jóság és a mennyei szeretet.") A Cankar által megtapasztalt, megszenvedett és ábrázolt szellemi-lelki számkivetettség, sok-sok keserűség, sivár és nyomasztó lét rokonságot mutat a Tóth Árpád néhány versében megénekelt életérzéssel ("Ó , jaj, az út lélektől lélekig / Küldözzük a szem csüggedt sugarát / S köztünk a roppant, jeges űr lakik!"), mely Pilinszky művészetében is nyomon követhető (vö.: "világhiány", "jelenlétvesztés"). Persze, Pilinszkyvel másban is rokon: a bűnök felszabadító örömet szerző (s végül is a teológiai értelemben vett üdvözülést hozó) megbánása bizonyságába vetett hitben. Cankar itt ugyanúgy fogalmaz ("Megbocsátható az a bűn, amely szóban elmondható s bűnbánattal eltörölhető. ... A szív, az igazságos bíró, hamarabb megbocsát a gyilkosnak, aki a vesztőhelyre indulóban megsimogatott egy síró gyermeket, semmint neked, a tisztának!"), mint Pilinszky a Könyörgés a csalókért című írásában: "Mély részvétet érzek ... azokkal szemben, akik sohase tudnak szembesülni önmagukkal és tetteikkel. Mivel hozzájuk képest akár egy gyilkos is, aki fölmérte és megszenvedte tettét: bárány és győztes áldozat". Ne szalasszuk el tehát - zárja Pilinszky élete hattyúdalának tekinthető fenti írását - "a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol."

Forrás: részlet Szende Ákos ismertetéséből