Valdicastelloban született. Tanulmányait Firenzében és Pisában végezte, mely utóbbi helyen olasz irodalomtörténeti munkái már feltűnést kezdtek kelteni. Diákéveiben egy szabónál lakott kosztosként, s beleszeretett a házigazda tizenöt éves, Elvira nevű leányába, akit, miután Pisában (1856) oklevelet szerzett, feleségül vett (1859). 22 éves korában egy Il Poliziano c. havi folyóiratot alapított, s már ebben jelentkezett költői működésének a klasszikus formák fölelevenítésére törekvő vonása. Mint az Itália egyesítéséért küzdő Szárd Királyság hívét, politikai érdemeiért Bolognában egyetemi tanárnak nevezték ki (1860). 1861. június 25.-én Garibaldit versben köszöntötte. Bár már 1857. megjelent egy kötet verse, hírnevét mégis csak 1865. alapította meg Himnusz a Sátánhoz c. hatalmas ódájával, melyben a sátánt, mint minden haladás mozgató elemét dicsőíti merész röptű strófákkal. Ez időtől fogva úgy verseivel mint kritikai és irodalomtörténeti munkáival folyton emelkedett, és Bolognát, úgy a költészet, mint az irodalomtörténet terén egész új iskola középpontjává tette. A klasszikus mértékű formát modern és sokszor realisztikus tartalommal egybekötő ódái a mai olasz költészet legértékesebb termékei közé tartoznak; egy-egy verse megjelenését az olasz közönség és a sajtó eseményként szokta fogadni, és C.-t jóformán véleménykülönbség nélkül legkiválóbb költőjének ismeri el nemzete. Az élet hétköznapi témáit is klasszikus erővel dolgozta fel: mintaszerű példája ennek Az ökör című vers (1872).

A századfordulón már alig írt, de az a néhány tucat öregkori verse, melyeket magyarul Kosztolányi tolmácsolásában ismerünk, változatlanul bizonyítja talentumát. (Alpesi dél, Szent Abbondius, és egyik utolsó, háromsoros verse, a Búcsú, 1895). Irodalomtörténeti munkáit is a felfogás mélysége és eredetisége, valamint másrészről a stílus ritka ereje és bája a világirodalom legkiválóbb ilynemű munkái közé emelik. 1906-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Van ezenkívül számos történelmi és politikai tárgyú dolgozata is, melyek közül a Garibaldiról mondott emlékbeszéde egyike az olasz szónoki művészet legszebb remekeinek. Versgyűjteményei: Gravia, Decennali, Poesie d'Enotrio Romano (a költő álneve), Nuove poesie, Giambi ed Epodi, Odi Barbare, Nuove odi barbare. Irodalomtörténeti munkái: Ariostoról és Pariniról szóló kötetei, valamint számos kisebb esszéje: Danteról, Petrarcáról, Boccaccióról, Giustiról, Tassoniról, S. Rosaról, Lorenzo di Mediciről stb. Mindezek megtalálhatók összegyűjtött munkáiban, melyekből eddig már nyolc kötet jelent meg. (Összesen 20 köt. lesz.) C. verseiből igen sokat fordítottak franciára és németre is; magyarra Radó Antal, az «Olasz Költők» és az «Idegen Költők Albuma» c. gyűjteményekben. Carducci erősen hatott a század első évtizedében fellépett magyar költői nemzedékre, a két világháború között azonban minden érdeklődés megszűnt iránta.

Forrás: Pallas Nagy Lexikon