Jómódú gazdálkodó apja jogászi pályára szánta. Courbet 1840-ben Párizsba ment, ahol egy évtizeden át küzdött a művészi elismerésért. Autodidakta volt; az Atelier Suisse-ben rajzolt, s a Louvre-ba járt, ahol a régi mesterek kompozíciót és a technikáit tanulmányozta. Korai munkái középszerűek voltak, amelyekben a korabeli romanticizmus legrosszabb értelemben vett túlzásait vette át. Ifjúkori képeiből nem hiányzott némi nárcizmus sem, példa erre az Önarckép fekete kutyával. Fokozatosan felismerte azonban művészetének igazi forrásait: az olasz Caravaggióban és Guercinóban, valamint a spanyol Zurbaránban, majd pedig egy 1847-ben tett hollandiai látogatása után Hals és Rembrandt munkáiban. 1847-ben festette egyetlen megrendelésre készült oltárképét, a Szent Miklós halott gyermekeket támaszt fel címűt Saules plébániatemplomában. Párizsban azonban a siker nem szegődött melléje. 1844 után négy egymást követő Salonra összesen 18 képet nyújtott be, de mindössze hármat fogadtak el. Az 1848-as forradalom és a rövid életű Második Köztársaság forradalmi művészként ismerte el, de nem máról holnapra. 1848-ban egy nem túl sikerült díszítményt tervezett barátja, Baudelaire forradalmi újságja, a Le sahit Public számára, a zsűri nélküli Salont pedig arra használta, hogy kiállítsa tíz korábbi művét. Ezek nem keltettek nagy feltűnést. Ezután visszatért Ornans-ba, ahol megfestette azt a vásznat, amely 1849-ben végre megalapozta hírnevét. Még ez a műve, a Vacsora után Ornans-ban sem volt túlságosan forradalmi, sem esztétikai, sem politikai értelemben. Courbet maga így fogalmazott a képhez írt alcímben: "Novemberben történt. Cuénot barátunk házában gyűltünk össze, Marlet éppen vadászatról tért vissza, és rábeszéltük Promayet-t, hogy hegedüljön egy kicsit apám kedvéért." Csakhogy ezt az önéletrajzi epizódot, a triviális eseményt heroikus méretekben festette meg, olyan mesterségbeli tudással, amely Caravaggióéhoz vagy Rembrandtéhoz hasonlítható. A képet az állam megvásárolta, és a lille-i múzeumnak ajándékozta. Courbet ezüstérmet kapott érte és jogot arra, hogy bármit kiállíthasson a későbbi Salonokon. Ornans-ba visszatérve nekilátott annak a három művének, amely az 1850-51-es Salonon hírhedtté tették a nevét. A legbotrányosabb a hatalmas, 3,3 x 7 méteres Ornans-i temetés volt. Több mint 45 ornans-i polgár, köztük Courbet rokonai és barátai, akiknek hízelgett földijük állami elismerése, modellt álltak az életnagyságú gyászolók e frízéhez. De amikor a festmény a nyomorúságos proletárokat ábrázoló Kőfejtőkkel és a Vásárról hazatérő flagey-i parasztokkal együtt megjelent a kiállításon, a közönség azt hitte, hogy a korabeli társadalmi értékek szatirikus bírálatáról van szó. Courbet a dolgok látható felületét életszerűen és erőteljesen festette meg sajátos technikájával, a festőkést is gyakran használva. Ez adott a Kőtörőknek például eleven hitelességet anélkül, hogy felfedte volna a szereplők arcát, vagy bármilyen heroikus gesztust ábrázolt volna. Az Alamizsnát osztogató fiatal falusi nőkön a mondanivaló a jótékonyság minden sértő szándék nélküli megjelenítése. A Fürdőző nők terjedelmes, meztelen ülepe közönségességével szinte sértő volt; a császár katonalóhoz hasonlította a modellt. A festményt azonban megvette egy gazdag különc, Alfred Bruyas, aki Courbet patrónusa és barátja lett. Miután feladta politikai elkötelezettségét, művészetének központjába egyre inkább önmaga került. A Bruyas számára készített számos kép közül talán a Jó napot, Courbet úr! a legárulkodóbb, amelyen a művész arrogánsan szembeszegül patrónusával és annak szolgájával, akik tisztelettel leveszik előtte kalapjukat. 1854 őszén megfestette második hatalmas, 4 x 6,6 méteres képét a Műterem: reális allegória, amely meghatározta művészi életem hétéves korszakát címmel. Az Ornansban festett kép Courbet párizsi műtermét ábrázolja; ő maga éppen egy tájképen dolgozik, 27 alak veszi körül, köztük egy életnagyságú aktmodell. Courbet azt remélte, hogy mind az Ornans-i temetést, mind pedig a Műtermet bemutatják az 1855-ös párizsi világkiállításon. Amikor azonban elutasították, mérgében saját pavilont nyitott. Ez új vállalkozás volt - amelyet később Manet is alkalmazott -, célját azonban nemigen érte el, mivel a figyelmet nem sikerült felkeltenie. A Hazatérés az értekezletről részeg papokat ábrázolt, és még a Salon des Refusés sem fogadta el 1863-ban. Végül egy vakbuzgó katolikus azért vásárolta meg, hogy megsemmisíthesse. Ettől és a Szajna-parti kisasszonyok című képtől eltekintve, Courbet későbbi éveiben kevés, nyílt társadalmi üzenetet kifejező képet festett. Önmagának és megrendelőinek dolgozott: szülőföldje, Franche-Comté szép tájait, vadászjeleneteket, erdei szarvasokat, vagy érzéki és szándékosan szeméremsértő női aktokat festett. 1861-ben rövid időre műtermet nyitott, de azután kinyilvánította, hogy nem tanár és nem is tudna az lenni. 1871-ben a Kommün alatt a Művészeti Direktórium elnökévé nevezték ki, és részt vett a Vendome-oszlop ledöntésében. Ez volt utolsó politikai szereplése. A Kommün bukása után, 1871 májusában elfogták és bebörtönözték. A börtönben számos kiváló csendéletet festett. Miután 1872-ben kiszabadult, Svájcba menekült, ahol élete hátralevő részét töltötte. A száműzetés éveiben erősen ivott és segédeket alkalmazott, hogy közreműködésükkel svájci tájképeket fessen, elsősorban eladásra. Jóllehet a realista iskola vezéralakja volt, bizonyos, hogy az impresszionistákkal közös vonások belőle sem hiányoznak.

Forrás: Akadémia 1.0.1.