Dayka Gábor: A Tavasz
1792

Nyájasbb artzúlattal arany szekerére fel-űlvén
Innepi fényt ereget Phoebus az ékes egen.
A fagyos Északnak zúgó fúvallati szűnnek
A bádjadt Zephyrek lengedezési között.
Harmatban feredett keblét a róza ki-fejti;
A vőlgy illatozó Májusi gyöngynek örűl.
A le-folyó kövitsen lassú patakotska tsörög-le,
S tsendes habjaival pázitos hantot öblít.
Fel-veszi télben el-hányt ékét a bánatos erdő,
Zöld árnyéka kies szenderedésre vezet.
Itt epedő hangonn a sérűlt fülmile gyász-dalt
Zengedez: ott a bús gerlitze jajnak ered.
Ím kezeit Pómóna gyümőlts-fáinkra ki-nyújtá,
A feselő bimbó ritka gyümőltsre mutat,
Hajnal hasad: gyapjas nyájával el-hagyja tanyáját
A daloló Pásztor, s friss legelőre siet.

Dayka Gábor: Átok
1792

Annya a szép szerelemnek!
O enyhítsd hevét tüzemnek!
S meg-fagylalva szívemet:
Thyrsisemnek kebelébe,
Ha! mert más borúl ölébe,
Gyújts erántam illy tüzet.

Dayka Gábor: A titkos bú
1791

Homályos bánat dúlja lelkemet.
Talám újúlnak régi szenvedésim? -
Talám tündér előre-érezésim
Rémítnek, s új lest hány a Végezet?
Sírnék - de tsak el-fojtott sóhajtások
Emelkednek kétséges szívemből:
Tsak rejtett áh, tsak néma jajgatások
Váltják eggymást, s a titkos bú el-öl -

Ó Végezés! öröm-könnyet nem várok -
Részt a'ban eggy sebes szív nem vehet,
Melly önn-nyugalmának gyilkossa lett -
De ennyi jaj, de olly keserves károk,
De ez emésztő bú enyhíttsen! adj
Tsak eggy könny-tseppet méltó bánatimnak!
S azonnal hozzd-el végét napjaimnak,
Vagy e kősziklánál keményebb vagy -