A szolnoki művésztelep egyik alapítója, zsánerfestészetünk jeles képviselője. Művészetének, mint az éremnek, két oldala van. Az egyik és a legjelentősebb oldal: a genre-festészet, a másik és a kisebb fontosságú: a monumentális festészet. Egyéniségének ezen Jánus-arcát különböző időközökben bizonyos kizárólagossággal viselte, a két ellentétes műfaj közül majd az egyiket, majd a másikat művelte, főereje azonban föltétlenül az elsőben van. Műveiben sehol és sohasem keresi az anekdotaszerűt. Jeleneteket ad a magyar nép és vásári életből, s ezeket, (ha nem is minden cicoma nélkül), de azért egyszerűséggel és igaz közvetlenséggel bocsátja elénk. Először, messze idegenben, idegen témákkal kezdi. A Verekedő francia munkásokat 1873-ban festette Párizsban. Utóbb Szolnokon (1874-75) közvetlen érintkezésbe jut a magyar népélettel s azontúl kizárólag hazai tárgyak foglalkoztatják képzeletét. Megismerkedik Pettenkofennel, a szolnoki vásári jelenetek örök dicsőségű mesterével, s részben annak tanácsai és útmutatásai alapján festi a magyar piaci élet sokrendű változatosságait. Vásári képei közül talán legkimagaslóbb, legbefejezettebb tökéletességű a "Baromfivásár" (Kis aranyérmet nyert Münchenben). A piaci élet mozgalma tárul szemeink elé. Nagy tudással és igazi rátermettséggel festett kép. Semmi sincs elhanyagolva. A csendéleti részletek, a földön sorakozó szárnyas-jószág éppen olyan szeretettel van festve, mint a kép főalakjai. A csirkék tollazatának lágysága, a kendők és különböző mintázatú szövetek egyformán érvényesülnek. Minden részlet önmagában is egy-egy remek mű, s mindazonáltal összhangzatosan olvad az egészbe. A piaci élet megfigyelése sugallta a "Vásári baleset" c. rendkívül érdekes képet is. (Nagy aranyérmet nyert Antwerpenben 1885-ben) Nemcsak hazai életkép festészetünknek, hanem a kontinens genre festészetének egyáltalán egyik legkiválóbb darabja, melynek nevezetességére nem árt bővebben rámutatni. Széles kiterjedésű alföldi vásárteret látunk. Pompás sátrak, szekerek, szekérből kifogott lovak, ácsorgó, beszélgető, üzlettel elfoglalt vagy pihenő vásári nép jobbról és balról. A háttérben hirtelenül gyanús veszedelem támad. Egy parasztfogat lovai (egy pej meg egy szürke) hirtelen megbokrosodtak s magukkal rántva a szekeret, száguldanak a népes piac felé. Hirtelenül ijedelem fog el mindenkit. Asszonyok halálos aggodalommal eltelve felkapják gyermeküket s menekülnek, egy lányka szinte repülve iramodik. Legelöl parasztfiú rohan, bal karját ösztönszerűleg nyújtja, hogy véletlen esésben testének súlyát ellensúlyozza. Ez a tulajdonképpeni főalak, a futás, a mozgás mechanikájának túlzás nélkül való kitűnő példája. A piaci élet jelenetei mellé sorakoznak a falusi nép- és korcsmai élet változatosságai. Szolnokon festette 1874-ben a "Kártyázók" c. kisebb képet. Ugyancsak ott és akkor készült a "Pulykát cipelő cigány legény". A mezei munkások életéből vett képek: az "Aratók hazatérése" és a "Kukorica-szüret". Ez utóbbi est hangulatú motívum az Alföldről. Jobbról rőzseláng lobog. Balról üldögélnek a tengeri hántolok. Egy asszony kilép a sorból s a tűzre gallyat hajítani készül. Az előtérben heverő kukoricacsövek sárga foltja érdekes színkontrasztot ad a beálló éj sötét hangulatával. A Tisza parti halász- és hajósnép életéből vett tárgya: a "Hajóvontató asszonyok". A "Húsvéti körmenet" képén elől a templomszolga halad. Mögötte egyházi sátor alatt, kezében szentségtartóval, vonul a pap. Jobbról kíváncsiskodó alakok, gyermekek. Balról ájtatoskodó asszonyok. A sátrat vivő falusi emberek közül egyik másik pompás típusa a vidéki magyarnak. Két évvel később egy másik "menetet" állít ki, a "Nászmenet"-et. Meleg, aranysárga tónusú kép, melybe az egyes színfoltok lágyan illeszkednek bele. Mély, kék ég borul a faluvég fölé, amilyen hőséges nyári napon szokott az Alföld síkja fölött terjengeni. Elől a menyasszony szemlesütve, szendén és szemérmetes lépéssel halad, körülötte az örömszülék, a szerető és aggódó anya, a násznép serege, odább, jó előre a nyoszolyó-leányok vonulnak, a banda húzza, a legények ugrándoznak, vígadnak. A palánk teteje mögül kíváncsi gyermek-fejek kandikálnak elő: ünnepe van a falu aprajának-nagyjának. A bájos és üde gyermekéletből is szívesen meríti tárgyait. Nem annyira kolorista, mint inkább finom és szorgalmas rajzoló. Színezésében delikát, az erőteljes és kirívó effektusokat kerüli, lágy és egyöntetű hatásra törekszik. 1887-től Budapesten a Női Festészeti Iskola igazgatója lett. Az arckép sem hiányzik a művész oeuvre-jéből. Már 74-ben kettőt állított ki ilyet a párisi Szalonban. Elvétve később is találkozunk velük, így 1890-ben két női arcképpel szerepelt a tárlaton. E műfajnál azonban a megítélés szempontjából fontosabbak azon teljes nagyságú női aktok, melyekkel az 1891-i évtől kezdve találkozunk. "Álom" c. képe napsütötte fűben heverő női alakot ábrázol. A test mintázásában, rajzának finomságában a legjobb franciák műveivel vetekszik. Később Deák-Ébner búcsút mond a vásártérnek, a piaci alakoktól megválik, fölhelyezkedik egy cölöpszerű építmény tetejébe és elkezd múzsákkal kacérkodni. 1889-1890-ben a tihanyi apátsági templom freskóit Lotz Károllyal, Székely Bertalannal közösen festette. Közben illusztrációkkal is foglalkozik. Az Atheneum Petőfi-kiadása számára rajzokat készített a következő költeményekhez: Zöldleveles fehér az akácfa, A felhők, Falu végén kurta kocsma, A puszta, A király esküje, Síkos a a hó, szalad a szán, stb. 1911-1912-ben és 1918-ban szerepelt balatoni témájú festményeivel kiállításokon.