|
JÓ REGGELT!
Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt
szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég,
mint a hétalvók, vagy mint csecsemők
szoptuk vidéki örömök tejét?
Így volt, s mindez az öröm árnya csak,
ha szépet láttam, téged láttalak,
minden szépségbe már beléálmodtalak.
S most jó reggelt, felébredt lelkeink,
kik egymást még félénken nézitek;
és mindenben szerelmetek kering
s egy kis zugból a bárhol-t érzitek.
Felfedező új földet látogat,
más térképen néz új világokat -
világod én vagyok, s világom már te vagy.
Ha összenézünk, hű szívet mutat
egymás szemében két ábrázatunk;
nincs éles Észak s elhajló Nyugat -
jobb féltekéket hol találhatunk?
Csak az halhat meg, ami már megunt;
ha két szerelem egy, ha a magunk
szerelme nem lazul, úgy meg se halhatunk.
Fordította: Vas István
A
BOLHA
Nézd ezt a bolhát s benne azt,
mily semmiség, mit tőlem megtagadsz.
Engem, majd téged csíp megint,
s közös vérünk e bolhában kering,
s nem mondhatod, hogy becstelen,
nem bűn ez még s lányságod veszte sem.
Meg sem kért és már kéjeleg,
dagad, mert kettőnkből egy vért szedett -
ennyire nem is volnánk képesek.
Három lét benne lel hazát,
nem egyesíthet így a házasság.
E bolha: te meg én, s nekünk
templomunk lett és nászi fekhelyünk.
Szüleidnek morogni kár:
bennünket a vérerek fala zár.
Megölnéd? ez könnyű neked,
de magadat is megölnéd - ne tedd,
hármas bűn ölni hármas életet.
Kegyetlen, mégis körmödet
ártatlan vér bíbora festi meg?
E bolhának, ha vétke volt,
csak az a csepp, melyet tőled rabolt.
S azt hiszed, győztél érvemen,
mert nem vagyok gyöngébb s nem vagy te sem?
Erényed annyit változik
- ha engedsz - amennyit e bolha itt
az életedből a halálba vitt.
Fordította: Vas István |
|
