A SÁTÁN KUTYÁJA (RÉSZLET)

14.
Egyik hibája az volt Holmesnak, ha ugyan hibának lehet mondani az ilyesmit, hogy nemigen szerette dobra verni terveit, amíg el nem érkezett a cselekvés pillanata. Ez főleg abból származott, hogy zsarnoki természet lévén, előszeretettel uralkodott környezetén, és szívesen szolgált váratlan meglepetésekkel. Persze foglalkozásából eredő óvatossága is szerepet játszott ebben. Semmit sem bízott a véletlenre, lehetőleg semmit sem kockáztatott. Nem csoda, hogy sokszor próbára tette azokat, akik vele vagy neki dolgoztak. Jómagam is épp eleget szenvedtem titkolózása miatt, de talán még soha annyira, mint most, amikor visszafelé döcögtünk a szürkületben.

Kezdetét vette a végső felvonás, s mi felkészültünk, hogy eljátsszuk szerepünket. Holmes azonban hallgatott, és én csak találgattam, mit tervel, miközben majd szétvetett a türelmetlenség. Végre hideg szél csapott arcunkba. Az út két oldalán nem volt ház, nem voltak fák, csak a végtelen sötétség leskelődött: megérkeztünk a lápra. Minden lépés, amit a lovak tettek, minden kerékfordulat közelebb vitt bennünket az utolsó nagy kalandhoz.

A beszélgetés kibontakozását nagyban gátolta a bérelt hintó kocsisának jelenléte, s míg semmiségekről társalogtunk, idegeink az izgalomtól és a várakozástól a végsőkig feszültek. Szinte föllélegeztem, amikor végre elhaladtunk Frankland háza előtt. Közeledtünk vállalkozásunk színteréhez! A kastélyhoz érve, nem hajtattunk egészen a bejárati kapuig, hanem még a sétány előtt megállíttattuk a fogatot. Kifizettük a kocsist, és azonnal visszaparancsoltuk Coombe Tracey-be, majd gyalog indultunk tovább a "Csendes fészek" felé.

- Van fegyvere, Lestrade? - kérdezte Holmes.

A tömzsi detektív elmosolyodott.

- Míg nadrág van rajtam, van farzsebem is, és amíg farzsebem van, mindig tartok benne valamit.
- Helyes. Mi is fel vagyunk készülve minden eshetőségre.
- Ön nagyon zárkózott, Mr. Holmes. Nem mondaná meg, mit játszunk?
- Bújócskát.
- Szavamra, nem valami vidám hely ez itt - jegyezte meg a detektív borzongva, s körüljártatta tekintetét a baljós dombokon és a ködtengeren, amely megült az ingoványon. - Abban a házban előttünk világosságot látok.
- Az a "Csendes fészek". Oda tartunk. Kérem, hogy mostantól fogva óvatosan lépkedjenek, és csak suttogva váltsanak szót.

Lábujjhegyen lopóztunk előre az ösvényen, egyenesen a ház felé, de amikor körülbelül kétszáz yardnyira megközelítettük, Holmes megállított bennünket.

- Elég - mondta. - Ezek a sziklák itt jobbra remek búvóhelynek látszanak.
- Itt fogunk várni?
- Igen. Innen indul a támadás. Gyerünk csak be a lyukba, Lestrade. Maga már járt a házban, Watson, igaz? Meg tudja mondani, hogyan esnek a szobák? Például ezek a rácsos ablakok itt a ház szélén vajon melyik helyiséghez tartoznak?
- Szerintem a konyhához.
- És az ott hátrább, amelyik ki van világítva?
- Az csak az ebédlő lehet.
- A roló nincs leengedve. Watson, maga a ház környékét is jobban ismeri, mint én, másszon hát szépen előre, és figyelje meg, mit csinálnak odabent. De az ég szerelmére, nehogy észrevegyék, hogy leskelődik.

Lábujjhegyen óvakodtam lefelé az ösvényen, majd görnyedten lopóztam tova a gyümölcsöst övező alacsony téglafal mentén. A kerítés védelmében sikerült olyan helyen megállnom, ahonnan jól beláthattam a befüggönyözetlen ebédlőbe.

A szobában ketten voltak, Sir Henry és Stapleton. Fél arccal felém fordulva ültek egymással szemben a kerek asztalnál. Szivaroztak, kávéztak, konyakosüveg és poharak álltak előttük. Stapleton gesztikulálva magyarázott valamit, de a baronet látnivalóan nemigen figyelt rá, s szórakozottan bámult maga elé. Valószínűleg az a gondolat bántotta, hogy egyedül kell hazabaktatnia a baljós lápon át.

Ahogy így figyeltem őket, Stapleton egyszer csak felállt, és kiment a szobából. Sir Henry megtöltötte a poharát, ivott egy kortyot, majd hátradőlt székében, és nagyokat pöfékelt szivarjából.

Az ajtó megnyikordult, a kavicson csikorgó léptek közeledtek. Gyorsan behúztam a fejemet. A léptek elvonultak a kerítés mentén. Ahogy megint kikukkantottam, megpillantottam a rovarászt: megállt a gyümölcsös sarkában. Egy kis faház előtt ácsorgott. Kulcs fordult, s az ajtó kinyílt. Mialatt Stapleton belépett, furcsa mocorgás zaja hatolt ki a faházból a szabadba. A rovarász csak néhány pillanatig volt odabent, majd miután bezárta a bódét, másodszor is elvonult a kerítés mögött, visszament a házba, és újra helyet foglalt vendégével szemben. Ekkor óvatosan visszasompolyogtam társaimhoz, akik már alig várták, hogy beszámoljak nekik a látottakról.

- Azt mondja, nincs ott a hölgy? - kérdezte Holmes, miután ismertettem a helyzetet.
- Nincs ott.
- Hát akkor hol lehet? Tekintve, hogy a konyhán kívül egyedül ebben a helyiségben van világosság...
- Fogalmam sincs, hol lehet.

Már említettem, hogy a grimpeni ingoványon sűrű, fehér ködfelhő terjengett. A köd most lassan, de biztosan megindult felénk, és mint valami hatalmas fal zárta el szemünk elől az ingovány irányában a kilátást. Ahogy a holdfény rásütött, csillogó jégmezőnek tetszett, amelyből csak hegyükkel meredeztek ki a láp sziklatornyai. Holmes le nem vette róla a szemét. Látva, hogy feltartóztathatatlanul felénk hömpölyög, mordult egyet, és megjegyezte:

- Erre jön, Watson.
- Baj talán?
- Baj hát, hogyne volna... Erre nem számítottam. Lehet, hogy dobhatom sutba a terveimet? De legalább Sir Henry jönne már! Mindjárt tíz óra... Vállalkozásunk egész sikere, de talán még az ő élete is azon múlik, útnak indul-e még mielőtt ez a köd teljesen elborítja az ösvényt...

Az éjszaka máskülönben tiszta volt, sőt egyenesen kellemes volt az idő. A csillagok élesen sziporkáztak fejünk felett, s a környék szinte úszott a félhold lágy, ezüstös fényében. Szemben velünk a "Csendes fészek" sötét tömege állt, csipkés teteje és magas kéményei világosan kirajzolódtak a csillagos égboltozat vásznán. A földszinti ablakokból kiáradó vastag fénykévék kinyúltak a kertbe, sőt azon túl, a lápra is. Az egyik fénysugár most hirtelen kialudt: a szolgáló aludni tért, s eloltotta a konyhában a lámpát. Már csak az ebédlőben volt világos, ahol a két férfi, a gyilkosságra készülő házigazda és gyanútlan vendége ült és beszélgetett egymással békésen szivarozgatva.

A fehér ködlepedő, amely a láp nagy részét elborította már, egyre közelebb húzódott a házhoz. Szakadozott szélei máris feltünedeztek a kivilágított ebédlőablakok aranyló négyszögei körül. A gyümölcsös kerítésének túlsó falát már nem lehetett látni. A kerti fák áradó ködtenger csapkodó hullámaiban álltak. Tovább figyeltünk. A köd előbb csak a ház sarkait tapogatta végig két előrenyúlt karjával, majd lassan egyetlen sűrű tömeggé egyesült, és birtokba vette az egész földszintet. Az emelet meg a tető úgy úszott ezen a ködtengeren, mint valami kísértethajó.

Holmes öklével rácsapott az előtte álló kőre, s türelmetlenül toppantott.

- Ha negyed órán belül nem jön, egészen elborítja a köd az ösvényt. Ha még fél órát kell várnunk, a kezünket sem fogjuk már látni.
- Nem kellene kicsit hátrább húzódnunk, hogy magasabban legyünk?
- Tényleg, nem volna rossz.

Ahogy nyomult felénk a köd, mi egyre jobban hátráltunk előle, úgyhogy már vagy félmérföldnyire is eltávolodtunk a háztól, a fehér ködtenger azonban, amelyet fényesen beragyogtak a hold ezüst sugarai, lassan, de szünet nélkül továbbhömpölygött, s nyomunkban maradt.

- Már így is túl messze keveredtünk - jegyezte meg Holmes. - De hát nem kockáztathatjuk, hogy az előtt támadják meg, mielőtt a közelünkbe ér. Tovább nem mehetünk, mindenképp itt kell maradnunk.

Hirtelen lehasalt, s a földre tapasztotta a fülét.

- Hál' istennek... Azt hiszem, jön már.

Gyors léptek zaja törte meg a láp csendjét. A sziklák közé húzódva feszülten figyeltünk előre, a ködtenger irányába. A lépések mindjobban hangzottak, mígnem egyszerre, mint valami függöny mögül, előlépett az, akit vártunk.

Egy pillanatra megállt, amint kiért a tiszta, csillagfényes éjszakába. Gyors léptekkel indult meg újra, elhaladt rejtekhelyünk mellett, majd mögénk kerülve, a lejtőn folytatta útját. Menet közben szüntelenül jobbra-balra tekingetett, mint aki csakugyan fél.

- Csitt! - adta meg a jelet Holmes. - Hallani lehetett, amint felhúzta pisztolya kakasát. - Vigyázat! Jön!

A ködtenger belsejéből halk, új nesz hatolt hozzánk. Topogó, siető lábak zaja közeledett... A ködfelhő már nem lehetett messzebb, mint ötvenyardnyira. Mindhárman megigézve meredtünk rá, magunkban találgatva, vajon miféle jelenésben lesz részünk. Holmes mellett álltam, s most ránéztem az arcára. Sápadt, de diadalmas arc nézett vissza rám, barátom szeme csak úgy villogott a holdfényben. Tekintete azonban ebben a pillanatban gyökeresen megváltozott, s egyetlen pontra szegeződött... Szája kinyílt, álla leesett.

Lestrade rémülten felordított, és hasra vágódott. Jómagam úgy ugrottam talpra, mint akit megcsípett valami. Kezem görcsösen markolta meg pisztolyom agyát, s úgy éreztem, tüstént eszemet vesztem... Oly szörnyű volt a látvány, amely a ködfelhő belsejéből előugorva lepett meg bennünket!

Amit pedig megpillantottam, egy kutya volt, egy irdatlan, koromfekete eb, amilyet azonban eddig nem láthatott földi szem. Szája tüzet okádott, szeme lánggal égett, pofája, farka, lábai vészjóslóan sziporkáztak. Meghibbant agyvelő sem találhatott volna ki vadabb, ijesztőbb, pokolibb monstrumot, mint amilyen ez az ördögi formájú, vad ábrázatú lény volt, s amely oly hirtelen penderedett elő a ködfelhő belsejéből.

AJÁNLÓ

Az elveszett világ - Méregöv

Everard Im Thurn botanikus az 1880-as évek végén Londonban rendszeresen tartott előadásokat a dél-amerikai kutatóútjáról. Hírnevét többek között annak köszönhette, hogy ő jutott fel elsőként a venezuelai Roraima táblahegy tetejére, ahol olyan növény- és rovarfajokat talált, amelyek évmilliók óta a világtól elszigetelten fejlődtek, s alkalmazkodtak a különleges életkörülményekhez.
A hallgatóság egyik tagját annyira lenyűgözte a beszámoló, hogy képzeletében a broméliákon, és az orchideákon kívül dinoszauruszokkal és emberszabású lényekkel is benépesítette a fennsíkot. Mivel történetesen egy népszerű íróemberről volt szó, nem sokkal később már nyomtatásban is megjelent „Az elveszett világ”. A kölcsönhatás elvének köszönhetően (no meg a regény sikerének) a Gran Sabana mintegy félmillió négyzetkilométeres térségét azóta úgy emlegetik, hogy El Mundo Perdido, azaz az Elveszett világ. Sir Arthur Conan Doyle (Sherlock Holmes figurájának megalkotója) számos detektívtörténeten, történelmi- és kalandregényen, misztikus és fantasztikus histórián kívül ezzel a kisregénnyel ismét olyan történet tálalt az olvasóknak, amelyet nyugodt lélekkel mondhatunk alapműnek, s mint ilyet az idők során nem győzték feldolgozni, mozgóképre álmodni.
A siker azért is furcsa, mert a kisregény terjedelménél fogva - napjaink átlagos terjedelmű könyveihez mérten - némileg szűkszavú. Ráadásul a történet kidolgozottsága nem is tekinthető egységesnek, hiszen a bevezetés és a fennsíkon játszódó kalandok teszik ki a terjedelem 94 %-át, csupán a fennmaradó 6% tartalmazza a menekülés, a hazajutás és az otthoni fogadtatás „viszontagságait”.

Alapmű lévén ezúttal mellőzöm a cselekmény részletes ismertetését, a lényeg az, hogy egy beképzelt tudós (Challanger professzor), egy szobatudós (Summerlee professzor), egy újságíró (Dunn Malone Edward) és egy neves vadászként ismert lord (Lord John Roxton) tudományos expedícióra indul, melynek célja az elveszett világ felkutatása. Számos kaland után eljutnak a felhők feletti fennsíkra, ahol az őskori növények és állatok között kis létszámú a fejlettség különböző fokán lévő ősember kolóniák éldegélnek csendes elszigeteltségben.

A kötet másik kisregénye jóval ismeretlenebb, pedig ebben is a korábban megismert négyes játssza a főszerepet. Ezúttal már nem aprózzák el, és nem csupán holmi táblahegyen kell rendezniük a tulajdonviszonyokat, hanem az egész világ jövőjéért kell aggódniuk. Bolygónk égi pályája ugyanis keresztez egy „Méregövet”, amelynek sem pontos mibenléte, sem az emberi fajra gyakorolt hatása nem ismeretes. Az előjelek mindazonáltal ijesztőek, a lehetőségek pedig korlátozottak.

Végezetül: Íme a bizonyíték arra, hogy Sir Arthur Conan Doyle nem csupán a klasszikus bűnügyi történet, hanem a fantasztikus kalandregény műfajéban is képes volt maradandót alkotni. Bár a Sherlock Holmes történetei a legismertebbek, nem szabad megfeledkezni a következőkről sem: Bernac nagybácsi, A cloombeeri rejtély, A nagy árnyék, Gérard brigadéros (a teljesség igénye nélkül).