ETELKA
(Példa a párbeszédre a regényből)

De Zalánfinak szeme el nem fordulhatott Etelkáról. És mivel eme kegyesse előre kijött a kertbe, szüntelen utánna leskelődött, ha vallyon az ő magaviseléséből valami szívilletődésnek jelét kivehetné-e? Kiszorította magát Etelka a többiek seregéből; és gyakorta visszatekingetett Zalánfira. Végtére, hogy hamarébb elérettetne, lassú lépésekkel sétált.
E dolog ugyannyira fellobbantotta Zalánfinak szívét, hogy megtüzesült orcájának jeleiből ki ki elláthatná szerelmes indulatait. Máris, csaknem ujjal mutogatták a többiek, midőn Etelka észrevévén szapora gerjedelmeit, így csillapítgatta forró háborúit:
Kérlek, Zalánfi, vonyítsd meg egy kevéssé elandalodott indulataidnak megereszkedett fékjét: nehogy ezen szárnyas szemek előtt mesébe essünk mind a ketten. Eleven szívednek ezen ugró jelei, nem mondom ugyan, hogy vagy méltatlanok, vagy pedig vétkesek. De megengedj bátorságomnak: mostanság, ily hamarjában, idétlenek. Meg ne ijedj, nevezetes leventa, világos szavaimtól. Kedveld inkább bennem minden gondolataimnak illy kellemetes kinyiltokat. A magyar szokás a rózsákhoz hasonlittya az itt való szüzeket, melyek akkor kedveltetnek leginkább, midőn bimbójokból kinyílni kezdenek.
E szavakra inkább felindula Zalánfi és így felele: Hogy-hogy kévánhatod azt tőlem, kedves Etelkám, hogy téged szívem felfödözésében ne kövesselek? Immár az előbbeni ebédkor kivehettem belőlled igaz szívedet. Szemed tükörében láttam mind tiszta gondolataid, mind kegyes hajlandóságidat. Csak éppen egy dolog marada még hátra, melyet szemérmes orcádnak homályos jeleiből világosan ki nem vehettem. Tudnillik, ha méltónak vélheted-é arra Zalánfidat, hogy őtet egyedül a magadénak tartsad és a következendő szövetségnek boldogságával az egek mennyegzetéig segítsed? Eszedbe juttatom penig előbbeni magyar szokásodat. Most verje ki gyönyörű levelkéit barátságos rózsád. Add ki, minden szinlés nélkül szerető szívednek minden vágyódását.
Ezekre Etelka így felelt: Ugyancsak hamar akarsz bánni leventa az ütközettel! Már előbb is azt mondám, hogy eme gondolataid egy kevéssé idétlenek. - Mégis, ha méltónak ítéllek-e arra, hogy téged a magaménak tartsalak? minden kérdésed nélkül átalláthattad szíves feleletemet. Ki ne vélne méltónak, hogy magájénak tartson? kinek nemes eredetét tisztellye, nemesebb erkölcseit csudállya? Sőt, ki ki áldomás gyanánt veheti e gyönyörű indulatot, melyet te a magyar kisasszonyoktól ajándék gyanánt reméllesz. - De! - ami a sátorosságot illeti - halladsza emberséges Zalánfim! - Számba fontba gondolatidat! - Ne hirtelenkedj heves indulataiddal. - A hamar tanácsinak, hamar bánás vége. - Senki sincs tatárkorbáccsal utánad.

ETELKA.
(A regénybeli jellemzés példája a műből)

Méltó volt Etelka akármilyen teremtésnek állhatatos szeretetére. Sugár középszerűségre és szertartós rendességre szedettenek eleven tagjai. Bátor ugrálással futkosott a virgonc vér minden életerekben. Megelőzte a hulló havaknak fehérségét a gyenge testet befödő hártya, orcáját nem más pirossággal felváltva, hanem melyeket a fehér liliomok között tapasztalunk, midőn a pünkösdi piros rózsákkal összevegyesednek. E fiatal pirost nem nyűtte el, el se hervasztotta a koslató szeretet, el se sápasztották a kacér indulatok.
Tréfás volt a beszédben, minden szerelemmel. Gyakorlott a társaságokban, de soha nem unalmas. Bátor még a rettentő vezérek előtt is a vakmerőségnek minden jele nélkül. Oly szemes, oly okos minden körülállásokban, hogy soha az ugrást elvéteni nem tapasztaltatott. Sőt: ha valaha (mivel nincs hiba nélkül senki se) valami dolgában másként esett a kocka, semmint felőle remélték: nem annyira ő, mint a szerencse hibázni látszatott.
Tudta az észnek birtokában tartani a befogadott nyelvet. Oly eszességgel beszélgetett minden hozzá illő nemes fiúval, hogy ki nem fakadhatna belőle, kit szeretne inkább. Akárkivel szólott, mindenki egyaránt dicsekedhetett kegyes hajlandóságával.
A napfényhez hasonló tiszta erkölcsei miatt szerették-e inkább, avagy tisztelnék szűztársai, nem tudnád. Mennél tovább társalkodott valakivel, annál inkább nem közönségesebbnek, hanem sokkal méltóságosabbnak tetszett. Ez a valóságos erkölcsnek jele énnálam. Mindeddig az irigység fölött lévén, nemcsak magánál alacsonyabbakat tulajdon nagyságához, hanem a nagyobb eredetű kisasszonyokat is maga középszerűségéhez tudta egyengetni.
Kitetszett ragyogó szemeinek méltóságos forgásából oly ritka úriasság, mellyel nemcsak egy házat (ha köznemességű ifjúhoz menne), hanem egy országot is (ha valamely fejedelemtől elvétetne) kormányozni tudna; ha annyi országok lennének, amennyien vannak, akik az országlásra alkalmatosak. Ugyan azért a legtöbb férj fejedelmeknek nem annyira eszére, mint fehérnépe állapotára nézve engedett. Vagy csak ebből is kitetszett, hogy nagyobb lenne, semmint gondolná. Immár az erkölcs természetté válván benne, maga se tudta, mi légyen. Sőt: midőn jót cselekedett, nem azért cselekedte, hogy látszattasson, hanem azért, mert máskép nem cselekedhetett.

Forrás: Baránszky-Jób László: A magyar széppróza története szemelvényekben

Ulissesnek ama’ híres, én nevezetes görög királynak csudálatos történetei (Pest, 1780)
Első rész

(1)
"Hadd-el, édes Músám, Trója’ veszedelmét,
’S-a’ vár’ lakosinak irtózom gyötrelmét,
Fogjad új dologra a’ rá-tanúlt elmét,
Vedd-elő vig lantod’ szép hangja’ kegyelmét.
Mond-el Ulissesnek hoszszas hajózását,
Sok habok, sziklák közt kénos útazását,
Várfok’, erkölcsök’, nemzetek’ látását,
Fejére fok ezer meny-kö csattanását.
Azt-is: mint akarta számos Katonáit,
Trójai kard-éltül meg-mentet szolgáit
Haza viszsza vinni tizen-két gályáit,
Eszszel orvosolván azoknak hibáit.
El-nem-kerülhette még-is a’ kérokat,
Gályáit, ’s-vitézit vesztő nagy habokat;
Katonái adtak de erre okokat,
Hir nélkül emisztvén a’ tiltott barmokat.
A’ többi Vezérek haza juthatának,
Sokan éltekben-is meg-megmaradának;
De néki olly’ módon késön adatának,
Hogy meg-látná fénnyét el-elborúlt napjának.
Tündér Kalipsónak mert egy szigetében
Madarakkal tellyes cser-fa erdejében
Meg-akadt kereke, de mint tömlöczében,
Itaka hazáját könyvezö sérvében.
Szüz Kalipso ugyan úri vagyonságát
Vátog fitogtatta fok kincsét, jószágát,
Szivből-is ohajtá vele házasságát,
Igérvén, meg-teszi halhatatlanságát.
De más forrott annak szerelmes szívében;
Örömest ment-volna Haza szigetében:
Annyival-is inkáb’, ne hogy örökjében
Valami kár esen ott’hon nem létében.
Ugyan-is, miolta el hagyta Hazáját,
Czeres tizen-hétszer aratta búzáját,
Bachus-is arnyiszor töltötte tonnáját,
Mustal lucskositván föl-tűrött ruháját.

(2)
De módot nem akart Kalipsó mutatni,
Hogy szál-fát lehessen tengerre vonatni,
’S-magának olly’ csekély tutajt akasztgatni,
Mellyen Haza felé lehetne vágtatni.
Mert azt gondolá volt: hogy e’ vágyódása
Megszűn Ulisesnek, mint szelek’ fúvása,
Sőt, hogy nem fokára lészen kéz-fogása,
’S-vele életének kénnye-ként folyása.
De az erős kő-szál nehezen törődik,
Bár halmos haboktúl szem-közbe verődik,
Tölgy-fátúl-is annál bővebb nedv vevődik,
Minnél nagyob’ szélvész mellette sürgődik.
Meg-áll Ulisses-is azon egy voltában,
Mint Tölgy-fa, vagy kő-szál szelek’ ostromában,
Egy szikrát nem hajlik merevedt ájtában,
Lévén el-tökéllett szíve Hazájában.
Ki-ki-sétál néha a’ tenger part mellé,
Ott’ szeme’ harmattya’ hol’ kebelét telé,
Hol’ meg-ált zápora, ’s-derült fénnyét lelé,
Szemeit szegezvén csak Itaka felé.
Sokszor eszébe jut édes Felesége,
Kis korban el-hagyott Fia’ nemessége,
Érdekli bús szívét neveletlensége,
’S-honnyi józanságának tám rendetlensége.
Sok gondba fáradozott tagját hol le tette,
Sokszor a’ fövenyes porondra fektette,
Könyves panaszlását mennyiszer fe-vette,
Annyiszor sziv-fájás vele le-tétette.
Ki Hitvesét, Fiát, Hazáját szereti,
Az aztat aszére könnyen fe-veheti:
Ulissesnek szívét mi férv gyötörheti,
Föl-kép midön úttyát haza nem teheti.
De a’ mint kesergett ez Ogyigyiában,
Vig Kalipsó Szüznek erdös hajlékában;
Nem külömben ott’hon sziklás Itakában
Jajgatott cselédgye ohajtozásában.
Fö-kép’ Penelop Ura’ távelygését
Csudálva zokogja haza nem jövését,
Soktúl kérdezgette fel-s-alá kelését;
De csak nem vehette hol-léte’ értését."