|
a megfagyott gyermek
Ily késő éjtszaka ki jár
Ott kinn a temetőn?
Az óra már éjfélt ütött,
A föld már néma lőn.
Egy árva gyermek andalog,
Szívét bú tölti el;
Hisz az, ki őt szerette még,
Többé már fel nem kel.
Anyja sírjára ül, zokog
Az árva kis fiú:
>>Anyám, oh kedves jó anyám!
Szívem beh szomorú!
Mióta eltemettek itt,
Azóta bús fiad.
Nincs a faluban senki most,
Ki néki csókot ad;
Nincs senki, a ki mondaná:
Szeretlek gyermekem!
Puszta a ház, hideg szobám,
Nem fűtenek nekem.
Melléd temetve én is itt
Miért nem nyughatom?
Szegény és elhagyott vagyok,
Hideg a tél nagyon!<<
Az árva búsan zengi így
Kínos panaszait;
Felelve rá a téli szél
Üvöltve felsivít.
A gyermek fázik, könnyei
Elállnak arczain;
Borzadva néz körül, de itt
A holtak hantjain
Mély nyugalom uralkodik;
A csend irtóztató,
Csak szél sóhajt a fákon át,
Sziszegve hull a hó.
Fölkelne, jaj! de nincs erő;
Lankadva visszadűl
A kedves dombra, -- felsóhajt,
S mély álomba merül.
És ím az árva boldogul,
Jól érzi most magát:
Elmúltak minden gondjai;
Az álom hív barát.
Szíve még egyszer feldobog,
Mosolyognak ajkai;
Csöndes-nyugodva alszik ott --
Meghaltak kínjai.
1833.
a falu jegyzője
35. fejezet - részlete
Történetem’ végéhez értem. Isten veletek, olvasóim! Ha vannak
köztetek, kik elbeszélésem’ mindennapiságán megbotránkoztak, ’s tartózkodás
nélkül kimondják: hogy hacsak akarnának, az olvasottaknál sokkal szebbeket
beszélhetnének el, – legyetek meggyőződve, nem rendkivüli, de való dolgokat
akartam elmondani; ha nehányan a’ nyiltságot roszalljátok, mellyel honi
állapotaink’ árnyoldalairól szóltam, higyjétek el, ha nem volnék meggyőződve,
hogy ez’ állapotunk’ megváltoztatása tőlünk függ, inkább fényoldalainkat
kerestem volna föl, hogy titeket ’s enmagamat nyájas csalódásokkal vigasztaljam;
ha a’ képet, mellyet előtökbe állitottam, valótlannak tartjátok, győzzetek meg,
hogy mind e’ dolgok, mellyekről szóltam, ha nem is egy megyének szük határai
között, de hogy nem történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, ’s áldani foglak
e’ meggyőződésért; valamint legforróbb ohajtásom az, hogy e’ regény minél előbb
valószinütlenné váljék. Nem mulatni, használni akartam; ha törekvésem nem volt
sikertelen, más dicsőséget nem kivánok fáradságomért.
’S most isten veled is hazám’ nagy rónasága, hol ifjabb koromban a’ szőke Tisza’
partjain sok vig ’s szomoru napot tölték, ’s hová, midőn e’ munkát irám,
képzelmem annyiszor visszatért! Szépek e’ hegysorok, szép a’ Duna’ messze
elnyuló tűköre, [sic] mellyeken szemem magas lakásomból áttekint; de ne szóljon
senki ellened, honomnak disze, zöld rónaság! Végetlenül, mint a’ tenger’ árjai,
terülsz el szemünk előtt, ’s nagyságodnak nincs látszó határa, csupán az ég,
melly kék boltozatával körülfogott. Körülötted sötét hegyláncz nem emelkedik, ’s
a’ fölkelő nap hótakart csúcsokra nem tűzheti arany koronáit; magas füved
kaszálatlanul szárad el tövén, nádas partjaik között folyóid némán haladnak
tovább; a’ hegykúpok’ váratlan változékonysága, a’ völgyek’ meglepő fordulatai,
a’ növények’ életdús virágozása tőled a’ természet által megtagadtatott; ’s a’
vándor, ha egyenlő felszineden átment, egyes szépségek’ emlékét nem fogja
lelkében találni, mellyek reád vissza intenek; – de mégis nem álla-e sokszor
meghatva, bámulva nagyszerüséged előtt? ha a’ nap szürke határod fölött
csendesen fölmerül ’s ragyogó sugárait egész felszineden akadály nélkül
egyszerre elönti, vagy a’ délibáb a’ dél’ forró hevében árnyatlan téreid fölött
tavakat fest, mintha a’ szomjuzó föld a’ tenger’ árjairól álmodoznék, mellyek
azt egykor takarták; vagy ha az éj’ sötét nyugalma borult el a’ messze határ
fölött, ’s mig fönn csak a’ csillagok, lenn itt-ott egy pásztortüz világit, a’
földön végetlen csend terül el, ugy hogy a’ vándor a’ magas füven átlejtő esti
szellőt hallhatá, nem tölté-e illy pillanatokban leirhatlan érzemény kebelét?
érzemény, mellyet a’ magas alpek’ fönséges csudái közt nem talált, ’s melly
búsabb talán, de nagyszerüebb, mint te nagyszerüebb vagy e’ föld minden
bérczeinél honom’ korlátlan rónasága, te párja a’ végetlen tengernek, zöld ’s
határtalan mint ő, hol a’ sziv szabadabban dobog ’s szemünk nem talál
korlátokat.
Te a’ magyarnak képe vagy, nagy rónaságunk! reményzölden, de pusztán állsz, arra
teremtve, hogy termékenységeddel áldást áraszszál magad körül, de még kopáran;
az erők, mellyekket isten beléd teremte, még szunnyadoznak, ’s az ezernyi évek,
mellyek fölötted átvonultak, nem láttak dicsőségedben; de az erő, rejtve bár,
még él kebledben, a’ gaz maga, melly határodon olly dúsan felnő, hirdeti
termékenységedet, ’s szivem mondja, közelg az idő, hol virulni fogsz. Virulni te
szép rónaságunk, ’s virulni a’ nép, melly egy ezred óta sikodat lakja. Boldog,
ki a’ napot elérheti! boldog, ki legalább azon öntudattal vigasztalhatja magát,
hogy minden tehetségével e’ szebb idő’ előkészitésére dolgozott.
MAGYARORSZÁG 1514-BEN - legazi
ilona könyvismertető
Az író az eseményeket a parasztháború
fellángolásától bukásáig mutatja be. Teljes körképet ad, az események fő
mozzanatait emelve ki: Dózsa vezérségre jutását, a keresztesek szembefordulását
a nemességgel, hadjáratuk két ellentétes fő állomását, a csanádi diadalt és a
temesvári vereséget, végül a nemesség bosszúját. A zsúfolt, mozgalmas cselekmény
középpontjába olyan hősöket állított, akik kapcsolataik révén mindkét táborba
elviszik az olvasót. A főhős nem Dózsa György, hanem Mészáros Lőrinc, Dózsa
egyik alvezére. Eötvös kitüntetett helyet biztosít számára hősei között.
A regény nemcsak a 19. század egyik leghitelesebb történelmi regénye, hanem
szívszorítóan izgalmas szerelmi történet is. (A cselekmény előterében ugyanis
két szerelmi összeütközés áll.)
|
