Erdélyi Józsefet József Attilához mérhető tehetségnek vélték. Így emlegették: „Petőfi huszadik századi utódja”, „őstehetség”, „népi költő”.
Nagyszalonta közelében született, iskoláit Nagyszalontán, Déván és Mezőtúron végezte. 1915-től harcolt az I. világháborúban az orosz fronton. 1918-ban a debreceni egyetemen jogot hallgatott, majd Budapesten beállt vöröskatonának, s a román fronton harcolt. A 20-as években gyalog bejárta az országot. Első versei 1921-ben a Nyugatban jelentek meg. Első kötetei (Ibolyalevél, 1922, Világ végén, 1924) a népdalok egyszerűségét, a Petőfi-hagyományt idézték a modern ember érzékenységével. Szegényparaszti indulatát megfogalmazva a népi mozgalom előfutára lett. 1923-tól az Est-lapok munkatársaként dolgozott, 1931-ben Párizsban járt.

Verseit a Nyugat, a Válasz, a Magyar Csillag közölte. Nyelvészettel is foglalkozott (Eb ura fakó, 1937). A fasiszta ideológia hatására szélsőjobboldali pártokkal lépett kapcsolatba, a háború alatt antiszemita verseket jelentetett meg. 1944-ben Nyugatra távozott, majd Romániában bujkált, 1947-ben önként jelentkezett a hatóságoknál. Elítélték háborús bűnösként. Szabadulása után (1950) ismét bekapcsolódott az irodalmi életbe, Visszatérés c. verseskötetével 1954-ben. Az 1956-os forradalom idején nem lépett a nyilvánosság elé. Csipkebokor c. verses kötetét a Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki 1955-ben, amelyet 1959-ben követett az Arany ménes. A hatvanas években további három kötete látott napvilágot.