
Rudolph
Christoph Eucken
(1846-1926)
Az élet értelme és
értéke felőli kérdés éppenséggel nem magától értetődő:
olyan időkben támad fel,
a mikor az egyes ember kezd zavarba jönni a
környezete
által nyújtott élettartalom felől s ez a kétség azt jelenti, hogy a
hagyományos
összefüggések nem elégítik ki azokat a követelményeket, melyeket
az élet haladása felállít..
német filozófus, író
|
A metafizikus-idealista életfilozófia képviselője. Aurich-ban született. Göttingában és Berlinben járt egyetemre, filozófiai tanulmányai mellett filológiai és történelmi stúdiumokat is végzett. Néhány évi gimnáziumi tanárkodás után 1871-től a baseli, 1874-től pedig a jénai egyetem filozófiai tanszékének lett a professzora. Az ún. új idealizmus megalapozója, amelytől egyenes út vezetett a szellemtörténeti iskola felé. Platon és Fichte követője volt. Legfőbb nézete szerint az emberiség szellemi tevékenysége során egy különálló szellemi valóságot teremt, amelynek tanulmányozása igen fontos. A tanulmányozás módszerét noológiának nevezte el. Az irodalmi Nobel-díjat 1908-ban kapta "azért a törekvéséért, mellyel az igazságot és a szellem erejét kutatja, valamint filozófiai munkáiért, melyekben emberi melegséggel, ugyanakkor szigorúan igyekszik kidolgozni az élet idealista filozófiáját". 1926. szeptember 14-én halt meg Jena-ban. Magyarul két műve is megjelent: Az élet értelme és értéke. Budapest, 1915 (ford. Schöpflin Aladár); A jelenkori vallásbölcselet főkérdései. Budapest, 1926 (ford. Juhász Andor).
Eucken szerint a szellem ott alakul ki, ahol az emberi tevékenység a létfenntartáson túl magasabb célokra irányul, ahol a munka öncéllá válik, és ahol az ember létrehozza a kultúrát. Ezt nevezzük szellemi életnek, mert az életfolyamat itt nem merül ki a szukcesszivitásban, hanem szintéziseket hoz létre. Eucken szerint az, hogy az időfölötti minden időben megnyilvánulhat, azt jelenti, hogy létezik valamiféle kapcsolat az ember időisége és az örök rend között, vagyis hogy az emberi létezés – éppen a kultúra közvetítésével – belenyúl ebbe az öröklétbe. Csakis így védhető meg az felsőbbrendűség (Weltmacht des Geistesleben), amely az emberi törekvéseknek belső összetartó erőt nyújt. "Az erkölcsi érték, melyet az eszközhöz fűzünk, részben a céltól függ, részben maguktól az eszközöktől, részben az eszköz és a cél viszonyától; az eszköz abban a tekintetben kapcsolódik a célhoz, hogy vajon ama cél jó avagy gonosz-e, akkor ugyanis az eszközt is jónak, illetőleg gonosznak kell ítélnünk." - vallotta. |