|
kont
Harmincz nemes Budára tart,
Szabad halálra kész;
Harmincz nemes bajtárs előtt
Kont, a kemény vitéz.
Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi, -
Mint pártütőket hitlenül
Eladta Vajdafi.
Budán a bősz király előtt
Megállnak zordonan;
Szemökben a nemes harag,
S a kar hatalma van.
De trónusán áll a király,
S szól ajkiról a gőg:
«Földig boruljon térdetek,
Ti vétkes pártütők!»
Szólott haraggal s bosszusan, -
A harmincz összenéz, -
Harmincz nemes bajtársival
Kont, a kemény vitéz.
«Nem úgy, király!» kiált a hős;
S megrázza ősz fejét;
Vélnéd, egy erdő rengeti
Hatalmas üstökét.
«Nem úgy király! az égre nem!
A pártütő te vagy!
Te tetted azt, hogy a hazán
Az átok súlya nagy.
Vért s éltet áldozott neked
E nemzet székedért,
S te rút gyülölséggel fizetsz,
Az isten tudja mért!
Vagy visszavíjja ős hazánk
Szabadságát karunk, -
Vagy érte küzdve, hű felek,
Egyért s együtt halunk.
De térdet, zsarnok úr, hogy így
Dúlsz minket és e hont,
Nem hajt neked, sem e sereg,
Sem Hédervári Kont!»
Szólott haraggal s vakmerőn,
Inkább meghalni kész,
Sem hogy térdét meghajtaná
Kont, a kemény vitéz.
És bőszszel a király viszonz,
- S király haragja nagy -
«Halál reád, oly rút halál,
Mint felségsértő vagy!
Halál reád, nyakas vezér,
Te itt is lázitó!»
S zordan mögötte feltünik
Az óriás bakó.
Elsápad a nép, áll a hős,
S áll a harmincz nemes:
Rajtok Zsigmond pillantata
Végiglen tévedez:
«Kezemben élet és halál,
Halljátok, pártütők!
Ki térdel, annak élet int!»
De nem mozdulnak ők!
Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi;
Vérét a hős, ha halni kell,
Nem retteg ontani.
«Hát veszszetek mindannyian,
Haláltok a bitó!
- Mond a király s így veszszen el,
Ha kell, egy millió!»
És mégyen a harmincz nemes
A gyászpiaczra föl;
Vérpallosával a bakó
Kifárad, s újra öl.
S a néma légbe nem vegyül
Csak legkisebbke jaj;
Csak a tömegnek ajkain
Egy elnyomott sohaj.
Ki az, ki végsőnek maradt
A harminczból, ki ő?
Hogy mindegyikkel társhalált
Halhasson, a dicső?
Igy áll az őserdők disze,
Az óriási cser,
A fejszés hozzá sujtani
Csak kételkedve mer.
A cser bevárja a csapást;
A bajnok visszanéz,
S szemben fogadja a bakót
Kont, a kemény vitéz.
«Mint bajnokot, mint férfiút,
Igy illet a halál,
Nem gaz, nem órv, egy honfi az,
Ki most e törzsön áll.
Az megtagadja istenét
Egy szolga életért;
A hősnek egy rablét helyett
Halála nyújt babért.
Halálom, és a társaké
Egy véres áldozat,
Melyből a honnak üdv fakad,
Zsigmondnak kárhozat!»
Szólott a hős, sújt a bakó,
A nap homályba vész -
Igy halt el a harmincz nemes,
S Kont, a kemény vitéz.
S a néma légbe nem vegyűl
Csak legkisebbke jaj;
De a tömegnek ajkain
Kel lázadó moraj.
«Zsigmond király, zsarnok király!
- S a zsarnok vére fagy -
Itéleted törvénytelen,
Az ország foglya vagy!»
szeresd magyar
hazádat
Szeresd magyar hazádat,
E szép magyar hazát!
Mely gyermekidnek éltet,
Neked végnyugtot ád,
Mely ezredéven által
Táplálta ősidet,
S mely ezredév után is
Csak tőled kér nevet!
Éjszak fiát mi vonja
Rögéhez más felett?
A szülőföld vonzalma,
A hazaszeretet.
S téged ne vonzna földed,
Az éden kicsiben?
Hol Isten áldást hintett
El völgyön és hegyen.
Tekints körül! hegy és völgy
Mily gazdagon virít!
Melyet, mint hajdan édent,
Négy nagy folyam hasít!
Rónád arany kalásza
Tiz magvat szaporit.
Ki számolná meg erdőd
Fa-milliárdjait.
Hegyeid nemes borágát
Isméri a világ.
Hol van bor, mely Tokajnak
S Ménes nyomába hág?
Ily dús e föld, ily áldott,
Egy minta gazdaság,
Melynél szebbet, sem jobbat
Nem látott a világ.
De hogy legyen, mivé lett
Kezek szorgalma kell,
S minékül nincs ipar s üdv -
Meleg magyar kebel,
Mely honja érdekéért
Lángolni tud s akar.
S ki az, ki igyen érez?
Ha nem te, hős magyar.
Te, a ki hős karoddal
Meg tudtad szerzeni,
Utóbb ezer csaták közt
Mindig megvédeni.
Te nem tudnád mivelni
Megáldott földedet?
Egy ezred éven által
Megszentelt kincsedet.
Szeresd magyar hazádat!
A szép magyar hazát!
Mely gyermekidnek éltet,
Neked végnyugtot ád.
Mely ezredéven által
Táplálta ősidet,
S mely ezred év után is
Csak tőled kér nevet!
A Tihanyi visszhang és a kecskekörmök regéje
A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.
Sok kinccsel ért fel a nyáj
Mely a hegyen legel.
Még többel a leányka
Szépsége ékivel.
Szemének, éj-hajának,
Arcának párja nincs:
Csak rózsabimbó ajakán
Van néma bús bilincs.
Adj szép leány nyájadból
Egy csésze friss tejet
Beteg fiam számára
S megoldom nyelvedet.
Szólt Balaton tündére,
Az ősz hullámkirály,
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.
Adott tejet fiának
A szép királyleány
S a szót a víz királya
Megoldotta ajakán.
S csengőbb lőn szép
(ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde:
Meggyógyult a beteg.
De büszkeség kapá meg
A leánykát a vad negéd
Hallván, mi szép, mi
(bájos
Most ajakán a beszéd.
Mint pénzfukar
(kincsével
Bánt nyelve bájaival;
Nem zenge csak
(magának
E csattogányi dal
Isten dicsőségére
Meg nem nyitotta azt,
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt
Testvérnek és barátnak
Irigyen zárta be,
Az esdö szerelemnek
Nem nyílt meg kőszíve
Amily hamar megnyerte
Sok ifjúnak szívét,
A rózsaláncot gőge
Oly rögtön tépte szét.
Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet;
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.
Az aranyszőrű nyájnak
Tejéből itt szegény
Bűvös varázsszerelmet,
Mely méreg lett szívén.
A tónak ősz királya
Haragra gyúlt ezért
A bérctől a leányra
S a nyájra átkot kért.
A bérc tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyúlt;
Három nap három éj,
(mint
Itélet napja dúlt.
A nyáj a Balatonba
Rohant, de benn
(veszett-
A tó máig is kihányja
A kecskekörmöket.
A lányt pedig örökre
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartá máig
Ki tudja, mely üreg?
Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható-
De bárki megszólítja
Visszhangja hallható.
Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki:
Hogy nyelvével lakoljon.
Mellyel vétett neki.
S ki csengő szép szavával,
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt.
Most- bárki szóljon hozzá
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bércek tetején.
|
