Roger Martin du Gard műveiRől

Legazi Ilona könyvismertetői:
A THIBAULT CSALÁD

A regény egy jellegzetes francia nagypolgári család rajzával a modern értelmiségi magatartás három lehetőségét adja; az apa, Oscar, a konzervatív-reakciós krelikalizmus, az álszent bigottság képviselője, egyik fia, Antoine, az orvos, a társadalmi kérdésektől egy ideig elforduló humanista típusa, másik fia, Jacques az anarchisztikus értelmiségi forradalmáré. A Thibault család alapeszméje e három plasztikusan és remek lélektani realizmussal megrajzolt jellem viszonyában rejlik. Sorsuk alakulása, jellemük ellentmondásai és azonosságai révén egy polgári család bukását és felmagasztalásának lehetőségét mutatja meg az író - a század eleji Franciaországban, a nagy korforduló idején, amikor egy védett világba betör és életsorsok fölé nő a történelem. Az író fordulatos regénycselekményben, nagyszerűen felvázolt mellékalakok hátteréből kiemelve sorsukat, három út összetalálkozását és szétválását mutatja meg, egyszersmind azt, ami gondolkodásuk alakulását és életüket meghatározza: a század két első évtizedének mozgalmait, kivált az I. világháború kitörését megelőző időszakot, 1914 júliusát. A sokalakos, szélesen hömpölygő regény cselekményében tehát nem csupán a polgárság drámáját mutatja meg az író: műve egyén és történelem viszonyáról szóló mélyenszántó erkölcsi eszmélkedés is. Ez a nagyszabású családregény, gazdag életanyagával, mély pszichológiai tudásával, humanista üzenetével századunk egyik reprezentatív remekműve, a 20. századi próza talán leginkább tolsztoji szellemű alkotása. 

A TIBAULT CSALÁD III

Oscar, az apa és a két fiú, Antoine és Jacques a hősei a nyolc részből álló regényfolyamatnak, a 20. századi próza talán leginkább tolsztoji szellemű alkotásának. Az apa kegyetlen zsarnoksággal, görcsös önhittséggel, s csupán halála után meglelt levelekből sejthető esendőséggel védelmezi a polgári rend és a keresztény vallás megmerevedett eszméit, ezért küldi javítóintézetbe Jacques-ot, lázadó kamaszfiát. Jacques lázadása éppoly szélsőséges, mint apja konzervativizmusa - előbb szökésben, utazásokban, irodalomban, szerelmekben nyilatkozik meg, később (az első világháború kitörésekor) eszmét talál a szocializmusban, a pacifizmusban, hogy végül anarchisztikus, magányos (és értelmetlen) halállal tanúsítsa a maga igazát. Mai szemmel olvasva azonban nem ő, hanem Antoine, az orvos a regény legizgalmasabb hőse. Az egyéni és családi, valamint a világméretű események hatására belőle válik igazi felnőtt ember. Őbelőle, aki a legkevésbé "szárnyaló", s aki önző, érzéki lény - többek között Rachel csodálatos szerelmének hatására - lesz bölcs, másokon segíteni tudó, a szenvedéssel és tragédiával szembenéző hős. Ő adja tovább - az Epilógusban - tapasztalatainak javát Jean-Paulnak, Jacques fiának, s miközben végóráiban is az emberiség jövője aggasztja ("olyan békére vágyom, amelyben nincsenek sem győztesek, sem megalázottak"), maga vet véget életének - rokkant katonaorvosként, a háború befejezésekor.

Egy lélek története

Az író ezt a művét különböző formai megoldásokkal kísérletezve, végül csaknem teljesen párbeszéd-formában írta meg, Jaen Barois és a jelképes nevű Luce, illetve ellenfeleik sorsában a 19. század második felének franciaországi társadalmi és ideológiai küzdelmeit ábrázolja. A vallásból kiábrándult, meggyőződéséért családjával is szakító Jean Barois lázadása útján eljut az antiklerikalizmusig, a szabadgondolkodásig, radikalizmusig, s a Dreyfus-per idején az igazságtalanul megvádolt tiszt mellé áll. Az író rendkívüli alapossággal és részletekben gazdagon ábrázolja e nagy jelentőségű per történetét. Du Gard témái is vérbeli regényíróra vallanak, olyanra, aki nem érheti be a kényesek, a kevesek hódolatával, hanem bízva mondanivalója erejében és jóságában, újabb, frissebb rétegeket tud megnyerni az irodalomnak.

Vén Franciaország
Ez a kis remekműve Magyarországon Vén Európa címen vált ismertté. Martin du Gard 1931 újév napján súlyos autóbalesetet szenvedett. Lábadozásának hosszú ideje alatt A Thibault család írását megszakította, s ekkor alkotta meg e kis remekbe szabott művét (a ravasz postás egy napjának történetét az Európát jelképező faluban), amelynek megírása - ahogy ő maga nyilatkozta - jól elszórakoztatta. 'A levélhordó felkel a nappal, elhozza a vasútról a postát, széthordozza sorjában szegényes napi zsákmányát, s estéig, mire behatolunk vele a házak, a levelek és a lelkek titkaiba, már ismerjük az egész falut, hangyamód sürgölődő népét, a kenyérért, a haszonért, a hatalomért való kis küzdelmeit, az ösztönök, a babonák, az ábrándok fény- és árnyjátékát, az otthonok szennyesét, a szívek be nem vallott rögeszméit...'

Az olvasó nem regényt tart a kezében, hanem falusi életképet, vagy - Martin du Gard szavaival - "egyszerű falusi karcolat-albumot". De ez az egyszerű karcolat-album magán viseli egy nagy író keze nyomát, aki a megvénült, elmeszesedett csontú, bóbiskoló Franciaország isten háta mögötti kis falujának egyetlen napjáról készült vázlatsorozatának a két háború közötti Európa egyik jellegzetes arculatát örökíti meg az élő tudósítás közvetlenségével. Modern "sánta ördöge", Joigneau postás segítségével sorra felemeli a házak, boltok, "villák" tetejét, s izgatott kíváncsisággal fürkészi, hogy miféle parlagi tragédiák és komédiák játszódnak le a nyugalom, a megszokás látszólag áttörhetetlen falai mögött. Mikor már becsuktuk a könyvet és «Maupeyrou» színei lassanként kialusznak az emlékezetünkben, valami fojtó szorongás tovább is munkálódik bennünk s mint a helység öreg papja, vagy mint a tanító és nővére, mi is tűnődünk ezen a falun, ezen a népen, önmagunkon. Mi is kérdezzük: ki, vagy mi a hibás? a társadalom? vagy maga az ember? S még ha osztály vagy vér szerint nem tartozunk is a faluhoz s csak a gyermekkor emlékei vagy az emberi sorsközösség fűznek hozzá, akkor is elszoruló szívvel s homályos bűntudattal tépelődünk: így van-e? így kell-e ennek lenni? s nincsen-e mód segítségre? Ennél többet, nagyobbat már nem is akarhat a regényíró s Du Gard pontosan ezt éri el a maga láthatatlan módszerével. Csendesen, szinte észrevétlen így nyitja fel a szemünket, így tágítja ki a szívünket, így fakasztja fel a regényből, e legócskább, leglealjasultabb, legkétesebb műformából, az ismeret, a jobbulás, a felelősségérzés új forrásait...

Forrás: Nyugat 1937. 12. szám: Gyertvai Albert