|
Kétség
Te ezt mondod: "Egész nap
reád gondoltam epekedve".
De mégse rám gondolsz ezért, csak
a szerelemre.
Ezt mondtad: "Képed keresem,
ha ágyba fekszem, kedvesem,
nyitott szemem sír nedvesen
és fájva".
De te nem ismered a kínt,
lelked gyönyörbe ring.
Inkább gondolsz a csókra, mint
a szájra.
Egyáltalán nem küszködöl.
Tudod, miénk már a gyönyör...
De a szerelem óriásibb.
Mondd, így szeretnél, mondd nekem,
ha nem én lennék én, hanem
egy másik?
Bölcsesség
Ne lássunk nagyra dőre ésszel;
a Boldogság, bárhogy keressék,
nem mindegyik bokorba fészkel.
Ahhoz kevesebb idegesség,
vagy tán ezerszer annyi pénz kell.
Lásd, a való értékesebb még.
Érjük be hát vele ezentúl,
azzal, mi van, lemondva önként:
két régi szerető, ki felgyúl,
megőrül, elveti az önkényt,
időnként.
Sok már az is, hogy itt a Földön
két ember csöndbe megmaradhat,
s hogy mindig egymással törődjön,
együtt van és csak néha hallgat.
Aztán ha lelkünk magaunt,
s ha túlfeszítve az agyunk,
olykor nagyralátók leszünk,
nyilván rossz a természetünk,
vagy tán túl okosak vagyunk.
Vallomás
Dühös vagyok, követelő, mogorva,
elégedetlen, féltékeny, bolondos,
boldogtalan, házsártos is, gyakorta.
Nagyon szeretlek, s így lettem nagyon rossz.
Űzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön.
Be boldogabb, be szerettebb lennél,
ha nem te volnál mindenem a földön,
s ha volna más; mi nékem szentebb ennél.
|
