A naturalizmus és az újromantika kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. Németországban azonban a legnagyobb naturalista és a legnagyobb újromantikus ugyanaz a személy: Gerhard Hauptmann. Sziléziában született, nagyapja takács volt, részt vett 1844-ben a híres sziléziai takácsfelkelésben. Apja kocsmáros volt. Tehát a család jó ismerős volt a züllöttek, részegesek, bukott emberek köreiben is. A leszármazott azonban iskolákat járt, művésznek indult, ifjan szobrász akart lenni, szobrászok, festők, fiatal költők körében alakította ki műveltségét is, szemléletét is. Ifjúkora óta forma biztosan verselt. Érdekes, hogy rendkívüli tehetsége ellenére nem lett kiemelkedő költő, de miközben hol sikeres naturalista, majd ugyanilyen sikeres újromantikus íróvá emelkedett, mindvégig megmaradt a klasszikus hagyományok bűvöletében. Modern, gyakran meghökkentő drámai és prózai művei mellett a forma biztos hagyományos verselés mestere lett. Művészi nagysága, irodalmi halhatatlansága mindenekelőtt a drámaírásban mutatkozott meg. Szép, finom pszichológiájú kisregényei is csak másodrendűek tragédiái és vígjátékai mellett. A kezdetek kezdete a "Napfelkelte előtt" című botrányt keltően naturalista dráma volt, amelynek már a nyelvezete is riasztotta a polgári nézőközönséget. Életművének egyik terjedelmére nézve legnagyobb vonulata a naturalizmus. Ebben a stílusban fogalmazott leghatásosabb és kétségtelenül legjelentékenyebb műve a "Takácsok". Hauptmannt éppen ennek alapján sorolták a naturalisták közé, mint a botrányos stílus legkiválóbb művelőjét. Következő szenzációt keltő műve "A bunda" című komédia volt. Ebben egy furfangos cseléd ellop egy bundát, de úgy csalja meg munkaadóit, hogy végül ő jár jól. Ettől kezdve szinte elvárták Hauptmanntól, hogy naturalista legyen. Már a 20. század legelején írta ebben a stílusban két igen szép tragédiáját: a "Henschel fuvaros"-t és a "Rose Bernd"-et. Mindkettőben az életben gyakori bűn nélküli tragikumot ábrázolta. Henschel kispolgári sorsú, jó szándékú férfi, akinek sem foglalkozásában, sem családi életében semmi sem sikerül. Rose Bernd pedig cselédlány, kiszolgáltatott áldozat gazdái körében.

Közben azonban megjelent az újromantika, tüntető elszakadás a naturalizmustól. Hauptmannra is döntő hatással volt. Jó ideig a meseszerűség szőtte át drámai munkáit. Az átmenet naturalizmus és újromantika között a "Hannele mennybemenetele". Ez a Hannele kezdetben szomorú sorsú cselédlány, aki azonban halála után az egekbe jut. A dráma kezdete naturalista, de a hősnő halálától kezdve átcsap a mesébe, sőt a legendába. És bár Hannelének a mennyekben is csak cselédsors jut, de azért mégis jobb szolgálónak lenni az üdvözültek között, mint a földön gonosz emberek körében. Ettől kezdve azonban jó néhány éven keresztül hol mesés, hol romantikusan történelmi tárgyú színjátékokat írt. A mesetárgyúak között legnevezetesebb az "És Pippa táncol". Ezt a nagyon lírai, de néhol alig érthető játékot olykor a szimbolizmus egyik korai művének tartják. Hauptmann pályájának zenitje az 1911-es A patkányok (Die Ratten). Ezután kapta meg az 1912-es irodalmi Nobel-díjat. A régi időkben játszódó drámák között az igazi romantikához legközelebb az "Elga" című dráma áll. A témája családi dráma a középkori Lengyelországban. Ez ellen soha, sehol nem volt kifogás, mert túlságosan emlékeztet a hagyományos történelmi drámákra. Lehetséges, hogy Hauptmann be akarta mutatni a drámaíró vetélytársaknak és a kritikusoknak, hogy tud ő olyan színjátékot is írni, mint az elődök és a kortársak. E drámák mellett időről időre hatásos, sikeres kisregényei jelentek meg, rendkívül olvasmányosak, gyakran igen érzelmesek. Legszebb ezek között a "Soanai eretnek". Ez egy magányosan élő kisember útja az élet megértése és a boldogság felé. Idős korára Hauptmann már világtekintély. A naturalisták is, az újromantikusok is mesterüknek tekintik. Jól érzi, hogy öregszik. Ez az élmény ihleti a méltóságteljes megöregedés és tragikus elmúlás drámájára. Ez a "Naplemente előtt".

Élete végső éveit igen különbözőképpen szokás megítélni. Amikor Hitler és a náci világ uralomra került, Thomas Mann tüntetően elhagyta Németországot. Lehetséges, hogy éppen ez ösztönözte Hauptmannt, hogy maradjon. Igazán semmi köze se volt a náci eszmékhez. Embertelenségük, öldöklésük minden bizonnyal riasztotta. Hanem az történt, hogy a fasiszta rendszer tüntetően tisztelte, ünnepelte, szinte tudomásul vette királyi rangját is. Ez pedig nagyon is tetszett a már vénséges vén írónak. Az bizonyos, hogy soha egyetlen szót sem szólt a vezérről, rendszeréről és háborújáról. De maradt, és ez is jelképesnek számított. Ez választotta el végérvényesen a német szellem két legnagyobbját: őt és Thomas Mannt. A háború végén, a hitleri rendszer bukása után sokan úgy vélték, hogy Gerhard Hauptmannt is bíróság elé kell idézni, nem azért, hogy megbüntessék, hanem hogy megbélyegezzék. A józanság azonban úgy döntött, hogy a nagyon öreg nagy embert, aki egyébként semmiféle politikai bűnt nem követett el, úgy kell tudomásul venni, amilyen. 1946. június 6-án Hiddensee szigetén temették el.

ÍZELÍTŐ MŰVEIBŐL: