ENDYMION
(Földi Mihály jegyzete, magyar megjelenés kapcsán)

Heidenstamot 1916-ban a Nobel-díjjal tüntették ki. Azóta egész Európában ismert a neve. Strindberg halála után Svédország legnagyobb élő költőjének tekintik s általában mint a szépség fáradhatatlan keresőjéről és ihletett költőjéről szokás róla megemlékezni. Két hatalmas munkában termékenyült meg alkotó kedve, egyik a Karolinerna, mely prózában írt eposz XII. Károlyról, a svédek tragikus királyáról, a másik a Hans Alienus, melyben a svéd költő egy nyughatatlan vándort ír meg, ki végig hajszolja magát Rómán, Babilonon, Athénen, de sehol se tud megpihenni s mindenütt idegen marad.

Magyar nyelven most jelent meg első könyve, az Endymion című regény. Ez a könyv az alvó Keletről s annak halálos álomba esett legszebb városáról, Damaszkuszról szól. Heidenstam ebben a regényében inkább gondolkodónak látszik, mint művésznek, ki újjáteremti az életet vagy az élet adalékaiból vele egyenértékű szerves egészet alkot, inkább tézist hangsúlyoz, mint embereket és sorsokat elevenít meg. A tézis ebben a regényben Nyugat és Kelet viszonyával foglalkozik. A nyugati emberek, Heidenstam szerint, beteg aggok (már húsz éves korukban azok), kik nagy jövőt várnak, de elégületlenek és életuntak, Kelet ellenben az a gyönyörűséges ifjú, kit egy szerelmes istennő örök álomba ejtett, hogy örökké csodálhassa és szerethesse. Nyugat vallása a fájdalom kultusza, nálunk vallássá emelték a szenvedést s a jelent feláldozzák egy jövendő jobbért, Nyugaton évszázadok óta dühöng egy rettenetes járvány: a világfájdalom pestise. "Ha felnyitjuk valamelyik nyugati drámának, regénynek vagy novellának a fedelét, - írja a svéd költő - olyan, mintha egy kórterembe lépnénk be: csak szenvedő arcokat látunk... A legnagyobb szolgálatot akkor tesszük egy írónak, ha rámutatunk arra a fájdalomra, melyet a munkájában találtunk. Az írók azután igyekeznek olyasmit belehozni a könyvükbe, amit körülbelül e szavakkal fejezhetnénk ki: Én vagyok bizonnyal a legnagyobb mártír, aki valaha francia négyest táncolt"... Felvilágosodás? Mi az? Annyi bizonyos, hogy a frankok és reform törökök rá akarnak kényszeríteni valamit Keletre, amit ezzel a homályos szóval fejeznek ki. De mi van e szó mögött, mi e szónak az elfogadható magyarázata? "Nekik is megvannak az uraik, mint nekünk, a szegényeik, mint nekünk, a bűnöseik, a hazugjaik és hízelgőik. De még több a szenvedésük, mint nekünk. Amit csak mondanak és írnak, az gyászról és szenvedésről szól. Miért akarják ránk kényszeríteni az ő gondjaikat?" -ezt feleli Emin ibn el Arabi, arab költő és népvezér, ki a regényben az alvó Keletet van hívatva képviselni.

Mit tudna azonban Kelet adni nekünk, az életnek mily friss hajtását tudná Kelet beojtani Nyugat fájdalmat virágzó és kínt gyümölcsöző fájába? A mohamedán belátta, hogy ami egyedül a miénk az életben, az a ma. Az arab csak a jelenért dolgozik, ő nem ismer bizonytalan célokat és nem áldozza fel életét a jövő ködös boldogságáért. Az iszlám alapgondolata Heidenstam szerint: a jelen csöndes, békés boldogsága. Az arab mindent szeret, mi a mát kellemessé teszi, szereti a múltat is, a múlt csöndes örömeit is kedveli, mert tudja, hogy ez adja meg Kelet szépségét.

A tézis tehát így hangzik: a fájdalomban megcsontosodott Nyugatnak fel kellene frissülnie Kelet örökerejű vérében. Ez a vér azonban egy halálosan alvó ifjú ereiben kering s ma már úgy látszik, hogy Endymionon sohasem fog megkönyörülni Diana s a vér megalszik és megrohad benne. Kelet elposványosodik és szétzüllik, Nyugat pedig nem kapja meg azt a vérátömlesztést, melytől Heidenstam a derű és nyugalom újjászületését várta Európában.

Ez a magvas tézis kedves és jelentéktelen történet bizonytalan pillérein nyugszik. A tézis - tézis marad s önmagában nem ad élő művészi alkotást, akár elfogadja az olvasó, akár elveti. Nelly, egy amerikai leány s apja Harven, a humorista író, Blumenbach, a sarlatán orvos és ügyes fezőr, Emin, az arab költő és gyenge kezű szabadsághős, ki végül mint rablógyilkos kerül az akasztófára, - kedves és finoman megírt alakok, azonban nem elég súlyosak a tétel hangsúlyozására, szerepük a regényben nem olyan magvas, hogy sorsokat érzékeltessen, életük nem ad oly perspektívát, melyben világok közeledése és elszakadása válnék láthatóvá. A könyv maga se kelt ily hangulatot s az a benyomásunk, hogy Heidenstamnak nincs elég erős keze ehhez a témához. Finom tolla van, szépet, festőit kedvelő szemem, nem mindennapi érzéke a szépség apró részleteinek felfogására s szabatos nyelve, körülírt, de biztos skálája ezek visszaadására. Nem kísértetlátó író. Nincs igazi elevenítő ereje. Midőn leírja az araboknak egy tanácskozását s meg kellene érzékeltetnie a különbséget egy arab és európai tanácskozás közt, nyugodt, elméleti mondatokban emlékeztet a különbségre. "Ha nyugatiak lettek volna, akkor..." Eszébe sem jut, hogy ezt nem magyarázni, hanem megmutatni kell. Finom lélek, gondolkodó fej és szabatos író, - bár a szabatosságához volna egy-két megjegyzésünk. Unos-untalan, szükség nélkül halmozott hasonlatai, például, helyenként szinte kirínak kellemesen egyhangú stílusából, még akkor is, ha ezeket a hasonlatokat arab közmondások fordításának vagy másolatának tekintjük. A damaszkuszi limonádét, többek közt, egy új igazság felismeréséhez hasonlítja: "azt megkóstolni olyan volt, mint egy új igazságot meghallgatni: először hideg borzongatja végig az emberhátát, de azután még többet kér belőle".

A regényt Leffler Béla fordította, szeretettel, gonddal és hozzáértéssel, és a Kner Nyomda adta ki, Gyomán, ízléssel és áldozattal.