A könyves ember

Élt egyszer egy ember, aki már igen fiatalon félrevonult a könyvekhez a világ zaja elől, amely félelmet keltett benne. A házában élt, ahol könyvekkel voltak tele a szobák, és alig érintkezett másokkal, csak a könyveivel. Mivel az igazság és a szépség iránti szenvedély töltötte el, úgy látta, sokkal jobb így, hogy közeli kapcsolatban áll az emberiség legnagyobb szellemeivel, mint ha kitette volna magát a véletleneknek és azoknak az embereknek, akikkel az élet összehozta volna. A könyvei mind a régi időkből származtak, görög és római bölcsek és költők írták őket, akiknek nyelvét szerette, és akiknek világa oly tisztának és oly rendezettnek tűnt számára, hogy gyakran alig tudta elhinni, hogy az emberiség letért erről a magasztos ösvényről, és azt oly sok tévelygésre cserélte. Tudás és költészet dolgában ezek a régiek már mindenből megtalálták a legjobbat, ehhez utánuk már csak kevesen tettek hozzá, Goethe talán, és ha fejlődött is azóta az emberiség, csak gépek és fegyverek készítésében, az élet halállá és a természet pénzzé vagy számokká változtatásában, csupa olyan területen tehát, ami őt nem érintette, ami számára nélkülözhetőnek és felszínesnek látszott.
Tiszta, nyugodt, egyenletes életet élt ez az olvasó. Theokritosz soraival az ajkán sétált kis kertjében, a régiek mondásait gyűjtötte, elsősorban Platónét, és élvezettel követte szép gondolatmeneteiket. Néha bizonyos szegénységet és korlátokat érzett az életében, de megtanulta a régi bölcsektől, hogy az ember boldogsága nem a dolgok sokféleségétől függ, és hogy az okos ember a hűségben és az önkorlátozásban találja meg az örömét.
Egyszer, amikor a szomszédos ország egyik könyvtárába utazott, egy estét színházban töltött, és ez az este kizökkentette zavartalan életéből. Shakespeare egy drámáját játszották, akit még az iskolából ismert, de éppen csak annyira, amennyire az iskolában meg lehet tanulni a dolgokat. Most ott ült a magas, félhomályos teremben, kissé feszülten és zavartan, mivel nem szerette a nagy tömeget, de nem sokkal később már úgy érezte, ennek a költészetnek a szelleme megérinti és magával ragadja. Felismerte, hogy a színészek csak közepesen játszottak, és egyáltalán nem volt barátja a színháznak, de mindezen akadályok ellenére elérte valami sugár, egy erő, egy még soha nem érzett hatalmas varázslat. Kábán hagyta el az épületet az előadás után, és kötelességszerűen folytatta útját, amelyről végül az angol költő összes művével tért haza. Otthon aztán csak olvasott, valóságos kábulatban ült, és elolvasta a Leart, az Otellót, a Rómeót és mind-mind ezeket a darabokat, és a szenvedélyek, a megszállottság és a fantasztikus élet vihara járta át. Szédületben teltek napjai, boldogan érezte, hogy a világ új darabja tárult fel előtte, és hosszú ideig ki sem mozdult házából és kertjéből, állandóan Shakespeare alakjai vették körül, a felfoghatatlan költőé, aki mindent a feje tetejére látszott állítani, amit a görögök kimondtak, és akinek mégis igaza volt, aki mégis minden ellentmondást félresöpört.
Első alkalommal törte át valami az olvasó világát, eloször szűrődött be friss levegő klasszikus csendjébe - vagy talán benne magában ébredt fel valami, és kezdett csapkodni nyugtalan szárnyakkal? Mennyire különös volt ez, mennyire új! Úgy tűnt, hiába volt ez a költő is rég halott, egyáltalán nem voltak ideáljai, vagy azok egészen mások voltak, mint a régiekéi; az emberiség ennek a Shakespeare-nek szemmel láthatólag nem a gondolatok temploma volt, hanem viharos tenger, amin vonagló emberek hánykolódnak, elragadtatásukban boldogan, sorsuktól részegen! Ezek az emberek úgy mozogtak, mint a csillagképek, mindegyik saját pályája előre meghatározott lendületével, nem csökkenő erővel, örök törtetésben, még akkor is, ha ez apálya bukásba és hanyatlásba vitte őket.
Végül, amikor az olvasónak, mint egy bacchanália utáni ébredésben, eszébe jutott önmaga és a régmúlt, és visszatért latinjaihoz és görögjeihez, azok mások lettek számára, kissé állottak, kissé öregek, kissé idegenek. Erre megpróbálkozott néhány mai költő könyvével. De azok nem tetszettek neki, úgy látta, minden lényegtelen kis dolgok körül forog, és mindent csak félig gondolnak komolyan.
Az éhségtől azonban, amit az új nagy ingerek és megrázkódtatások iránt érzett, már nem tudott megszabadulni. Aki keres, talál. Így aztán legközelebb egy Hamsun nevű norvég egyik könyvét találta meg. Különös volt ez a könyv, és különös volt a költő is. Úgy látszott, ez az ember egész életében - állítólag élt még - egyedül és féktelenül csavargott a világban, cél nélkül, hit nélkül, egyszerre elkényeztetve és elvadulva, örökké egy érzést keresve, amit néha-néha szíve pillanatnyi összhangjában az őt körülvevő világgal látszott megtalálni. Ez a költő nem formázta meg az emberek világát, mint Shakespeare; legtöbbször magáról beszélt. De sok helyen mély meghatottság és gyakran keserű fájdalom fogta el az olvasót, és néha hirtelen újfajta nevetés tört rá. Micsoda gyerek volt ez a költő, micsoda dacos kölyök! De csodálatos volt, és aki őt olvasta, csillaghullást érzett, és távoli hullámtörést hallott dörögni.
Ezután a könyves ember talált egy Anna Karenina című vastag könyvet. Majd verseket Richard Dehmeltol. És nem sokkal később rábukkant Dosztojevszkij könyveire. Amióta hozzáfogott Shakespeare-hez, olyan volt, mintha szaladna utána a költészet, mintha olykor-olykor, mihelyst ürességet kezdett érezni, épp az jönne szembe vele valamilyen mágia által, ami éppen akkor hozzá szól, ami éppen el tudja ragadni. Sírt és álmatlanul virrasztott ezek fölött az orosz könyvek fölött, elhajította Horatiust, és régi könyvei közül sokat elajándékozott. Kezébe került közben egy latin nyelvű írás, amit korábban nem sokra becsült. Most félrerakta, és nemsokára elolvasta. A Vallomások volt Augustinustól. Tőle aztán ismét visszatért Dosztojevszkijhez.
Egy nap, estefelé, amikor már belefáradt az olvasásba, fájt a szeme, és érezte, hogy nem fiatal, gondolkodóba esett. Egyik könyvszekrényén még régebbről egy görög mondás állt aranybetűkkel, amelyik azt jelentette: Ismerd meg önmagad! Ez kezdte foglalkoztatni. Hiszen nem ismerte önmagát, már régóta nem tudott magáról semmit. Most minden érzékelhető nyomot visszakövetett, áhítattal kutatott azok után az idők után, amikor Horatius sorai lenyűgözték, amikor Pindarosz dalai boldogították. Akkoriban, azokból a régi könyvekből, ráismert magában valamire, amit emberségnek hívnak, hős, uralkodó és bölcs volt együtt a költőkkel, törvényeket adott, és törvényeket tisztelt, és csodálatos méltóságában o, az ember, előlépett a lélektelen természet zűrzavarából a tiszta fény felé. - Most mindez megsemmisült és elpárolgott. Nemcsak hogy rablókról és szerelmesekről olvasott, és örömét lelte benne, nem, velük szeretett, velük gyilkolt, velük sírt, velük vétkezett, velük nevetett; a bűn, a baj, az őrült, verdeső ösztönök és sóvárgások mélységeibe zuhant, vonagló félelemmel és gyönyörrel vájkált az iszonytatóban és a tilalmasban!
Gondolatai nem hoztak gyümölcsöt. Nemsokára újra különös könyvek fölött ült lázasan. Oscar Wilde izgalmas történeteinek bűnös kéjét szürcsölte, Flaubert fájdalmasan szkeptikus keresőútjain tévelygett, új és legújabb költők verseit és drámáit olvasta, akik minden rendezett, minden görög és klasszikus halálos ellenségeinek tűntek, akik lázadást és anarchiát prédikáltak, magasztalták a csúfságot, és megmosolyogták a rettenetet. És úgy találta, valahogy nekik is igazuk van, ez is benne van az emberben, ennek is lennie kell. Hazugság volt ezt eltitkolni. Hazugság volt elmenekülni az élet egész véres káosza elől.
Nagy ernyedtség és fáradtság következett. Nem jöttek már szembe a könyvek, amelyekből hatalmas új gondolatok szóltak volna hozzá. Beteg volt, öregnek és becsapottnak érezte magát. Egy álom mutatta meg neki, hová jutott. Azt álmodta, hogy magas falat épít csupa könyvből. A fal egyre magasodott, o már semmit sem látott tőle, az volt a feladata, hogy a világ összes könyvét egy óriási építménnyé halmozza fel. Ekkor hirtelen inogni kezdett az épület egy része, könyvek csúsztak el és bucskáztak alá a végtelenbe, különös fény világított be a tátongó lyukakon, és a könyvfalon túl valami szörnyűséget látott, fényben és párában fürdő óriási káoszt, alakok és formák, emberek és tájak, haldoklók és vajúdók, gyerekek és állatok, kígyók és katonák, égő városok és süllyedő hajók gomolyagát, kiáltások és vad ujjongás őrült zaja hallatszott át, folyt a vér, ömlött a bor, fáklyák világítottak élesen és pimaszul - és ekkor felébredt, és felugrott, a szívére nehezedő nagy nyomás kínozta, és ahogy megzavarodva állt csendes szobájában a holdfényben, és felismerte a fákat az ablakban és a könyvet az éjjeliszekrényen, hirtelen mindent tudott és érzett:
Becsapták, mindentől megfosztották! Olvasott, forgatta az oldalakat, falta a papírt - ó, és e mögött, a könyvek gyalázatos fala mögött ott volt az élet, szívek égtek, szenvedélyek tomboltak, vér és bor folyt, bűnöztek és szerettek. És mindebből semmi sem tartozott hozzá, semmi sem volt az övé, semmit sem tartott a kezében, semmit, csak vékony, lapos árnyékokat és a könyvek papírját!
Nem is feküdt vissza az ágyba. Sietősen felöltözött, és kirohant a városba, száz és száz utcán futott végig a lámpások fényében, ezer és ezer vak, fekete ablakba nézett be, száz és száz zárt ajtón hallgatózott. Elérkezett a reggel, felébredtek az utcák, és o mint egy ott maradt részeg tévelygett a fakó reggeli fényben, az összeomlás szélén. Találkozott egy sápadt, gyengének és betegesnek tűnő lánnyal, lerogyott előtte, és a lány magával vitte.
Ott ült a lány szobácskájában, egy szegényes ágyon, az ágy fölött kifeszített japán legyező, tele porral és pókhálóval. Ült, és nézte, hogyan játszik a lány a pénzével, és újra megfogta a kezét, és azt mondta: - Te! Ne hagyj egyedül! Segíts nekem! Öreg vagyok, senkim sincs rajtad kívül. Maradj velem! Talán nem vár rám semmi más, csak betegség és halál, de legalább ezt végig akarom élni, legalább szenvedni és meghalni én akarok, a saját véremmel és a saját szívemmel. Milyen szép vagy! Fáj, ha hozzád érek? Nem? Ó, te jóságos vagy. Gondold meg, egész életemben el voltam temetve, csupa papír alatt eltemetve! Tudod, milyen ez? Nem? Annál jobb! Ó, mi még élni fogunk, mi élni fogunk! Felkelt már a nap? Eloször fogom látni a napot.
A lány mosolygott, simogatta a férfi nyugtalan kezét, és hallgatta, amit beszél. Nem értette, mit mond, és a szürke reggeli fényben gyengének és nyomorúságosnak látszott, o is egész éjjel az utcákat járta. Mosolygott, és azt mondta: - Jól van, jól van, én majd segítek. Nyugodj csak meg, én majd segítek rajtad.

Bárász Tamás fordítása

Üveggyöngyjáték