Apja, egyetemi tanár, nyelvész volt. 1847-51 között Bonnban és Berlinben filológiát tanult. Bölcsészdoktorátust szerzett, majd magántudósként működött. Még diákkorában került kapcsoltba berlini irodalmi körökkel. Münchenben telepedett le, ahol költőkör egyik vezére lett. Életműve mintegy 100 kötetre tehető, amelyek versek, novellák, regények, drámák, műfordítások. 1855-95 között több mint 100 novellája jelent meg 20 kötetben. Ez idő tájt kortársai ünnepelték, de élete alkonyán kigúnyolták. 1910-ben nemességet kapott. Konzervatív szemléletű írásaiban a polgári hagyományok követője. Második hazája Olaszország, számos darabjának ez képezi színhelyét. Igazi területe a novella, melyben a különös lélektani elemeket igyekszik megragadni, például a szerelem és a házasság kapcsán felmerülő konfliktusokat. Versei közül kiemelkedő a Totenlieder, melyben gyermekeinek halálát dolgozza fel. Műfordítóként főleg spanyol és olasz költőktől fordít. 1910-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Főbb művei: A dühös lány (elbeszélés, 1955); A világ gyermekei (regény, 1873); A treppi lány (elbeszélés, 1868); Becsületet becsületért (színmű, 1875); A paradicsomban (regény, 1875); Merlin (regény, 1892); Ifjúkori emlékek és vallomások (önéletrajz, 1900); Utolsó novellák (1914).

Nem lehet elvitatni tőle azt a megbecsülni való őszinteséget és igazi lelkesedést, amellyel kedves, bájos könyveit megírta, sohasem akart többnek vagy másnak látszani, mint ami volt, amit könnyű munkával, játszi csapongással alkotott, azt nem akarta nehéz küzdelmek, merész lendülések eredményének feltüntetni. Paul Heyse könnyen, nagyon könnyen alkotott, s mégsem lett felületessé vagy pongyolává, csak túlságos gyöngéden, finoman, lágyan kezeli anyagát, valami szentimentális nőies kényességgel, ami eléggé megmagyarázza, hogy legrajongóbb hívei és imádói mindig a nők közül kerültek ki. Asszonyokról és asszonyoknak írt. Rendíthetetlen volt hite az emberiségben, az emberiség boldogságában, mert bizakodó híve, imádója volt a természetnek, mert világnézete a legderültebb optimizmus volt, az életnek határozott, vidám igenlése. Meg tudta valósítani a maga életében azt, amit egyik drámájában a legfőbb boldogság magasztalásaként a hősnő szájába ad: "Semmit se' tenni olyat, hogy miatta önmagammal kellene meghasonlanom." Lényének ezt a szép, tiszta harmóniáját nem zavarta meg sem az élet, sem saját fejlődése, nyugodt elmélkedéssel figyelhetett szívének hangjára, s ha az, amit hirdetett, nem hangzott is messzire, s nem hatott is sokáig, mégis, az az érdeme elvitathatatlan, hogy a Szépet idézte föl hívei elé bájos képekben, s a maga nemes, finom lelkéről adott számot zengő formában.

Forrás: Nyugat 1914. 8. szám - Lantos Helén