NÓRA

Nóra évekkel ezelőtt titokban kölcsönt vett fel, hogy férje megrendült egészségét egy dél-európai utazással helyreállítsa. Annak idején apja nevét hamisította a váltó alá, s a drámai cselekményt ez a múltbéli meggondolatlanság indítja el. Férje, a frissen kinevezett bankigazgató, zavaros múltjáért el akarja bocsátani egyik alkalmazottját, Krogstadot. A kölcsönt ez az egykori zugügyvéd szerezte, s most zsarolni kezdi Nórát: ha nem veteti vissza a bankba, közli férjével a váltóhamisítást. Az asszony nem tudja más elhatározásra bírni férjét, s lelepleződik. Nem válik valóra az a reménysége sem, hogy Helmer megérti majd tette nemes indítékait. A férj csak a várható botrányt tekinti, s az asszonyt képmutatónak, hazugnak, sőt gonosztevőnek nevezi. Krogstad végül visszalép az ügy nyilvánosságra hozatalától, s így formailag minden rendben volna. Nóra élhetné tovább az életét, férje visszavonta az indulatos vádakat. Ő azonban nem tud úgy tenni, mintha mi sem történt volna, elhagyja férjét. A dráma leghatásosabb jelenete s egyúttal a drámai cselekmény tetőpontja a harmadik felvonás végén található. A polgári drámában szokatlan konfliktus bontakozik ki: a házasság válságát ezúttal nem harmadik személy feltűnése okozza, hanem a világszemlélet különbözősége. A merész megoldás jelentőségét akkor érthetjük meg igazán, ha a kortársi világirodalom más alkotásaival összevetjük. A 19. század nagy realista írói abban látták a női erkölcsösség ismérvét, ha az asszony a rossz házasságot is szelíden tűrte. Flaubert Bovárinéja és Tolsztoj Karenina Annája már rokonszenvesnek rajzolt lázadók, de mindketten tragikus véget érnek, amikor ki akarnak törni életük kereteiből. Nóra az első nőalak a világirodalomban, aki diadalra viszi a lázadást a polgári házasság látszatra és hazugságra épülő erkölcse ellen. 

 PEER GYNT

Shaw írta Ibsenről: "...senki sem kerülheti ki varázsát, akinek van szeme, hogy az idővel porosodó felszín mögött felfedezze az időtállót és modernet". A Peer Gynt értékei különösképpen időtállóak; ez a költői nyelvében romantikus dráma mondanivalójában kiábrándultan szakít a romantika fellengzős ábrándjaival. Peer, a megrögzött hazudozó, akit nagyra törő álmai vezetnek, nem éri be az adott valósággal, elhagyja faluját, anyját és szerelmét. Önmagát, legbelsőbb énjét keresi a világban, de minden kalandtól visszaretten, "amelyből nincs visszaút". Vagyont szerez, majd elveszít mindent; próféta lesz a beduinok között, és császár az őrültek házában. Itt végre ráeszmél saját őrültségére, vándorlásai értelmetlenségére, és hazatér a norvég hegyek közé. Ám az öreg, fáradt Peer előtt megjelenik a Gomböntő, hogy rosszul sikerült életét beolvassza a közös formába, s ő nem tudja bebizonyítani, hogy mindig önmaga volt, tehát a halálban is jogosan tart igényt egyénisége tiszteletére. Sem a manókirály, sem az ördög nem hajlandó elismerni egyedül való egyéni lényegét, s már úgy látszik, hogy a Gomböntő kanalába kerül, amikor eljut régi kunyhójához, amelyben ott várja Solvejg, régi szerelme. Az ő hűsége megváltja a haláltól, a Gomböntő haladékot ad. "Hol éltem Isten-bélyeges énnel, mi tartott s őrizett erejével" - kérdi az utolsó jelenetben Peer, s Solvejg így felelt: "Hitem, reményem, szeretetem."

VADKACSA

A dráma bizonyítéka annak, milyen széles skálát alkotnak az ibseni jelképek. A Vadkacsa már-már allegória, annyira megnevezhető. Végig róla esik szó a darabban és míg először tárgy-önmagát képviselte csak, a darab végére annak az "élethazugság"-nak megjelenítőjévé válik, amelyről a darab tulajdonképpen szól.
Gregers Werle, aki megcsömörlik apja hazug, képmutató életmódjától, kiutat, értelmet keres a maga számára, s ezt az értelmet egy eszményhez való ragaszkodásban véli megtalálni. Úgy érzi, hogy az emberek nem tudnak megfelelő módon élni, nem képesek olyan tiszta magasságokba emelkedni, ahol az életet új alapokon, magasztosabb régiókban, megtisztult formában élhetik tovább. Mikor összetalálkozik régi barátjával, Hjalmar Ekdallal, elhatározza, hogy Hjalmar családját fogja eljuttatni az eszményi boldogság kapujába. Ez a "világboldogítási kór" ezúttal súlyos tragédiát hordoz magában, hiszen Hjalmar felesége, Gina, valamikor Gregers apjának a szeretője volt, s kislánya, Hedvig is ebből a kapcsolatból származik. Gregers úgy érzi, ha felnyitja Hjalmar szemét, barátja elég erős lesz ahhoz, hogy végigmenjen a megtisztulás folyamatán, s végül eljusson majd az általa eszményinek tartott állapotba. E világmegváltó kísérlet csak tragédiával végződhet: Hedvig, aki nem érti apja hirtelen érzelemváltozását, végez magával. A mű azt mutatja be, miként mehet tönkre minden emberi érzés (sőt egzisztencia is), a hazugság, a ködösítés, az öncsalás révén, de ugyanakkor nyomatékosan jelzi azt is, hogy e hazugságok, öncsalás nélkül egyszerűen lehetetlen élni. A patthelyzet félelmetesen kemény, végtelenül kegyetlen és nyílt bevallása, felmutatása e dráma, amely megállna a vadkacsaszimbólum nélkül is, kíméletlen kritikáját azonban felerősíti ez a középponti motívum.

HEDDA GABLER
Színmű négy felvonásban

 Ibsen - és ez már kortársainak, drámái első kritikusainak is feltűnt - nemcsak a polgári élet kataklizmáinak első nagy drámai ábrázolója volt, de egyúttal a nőalakok, a női sorsok specialistája is. Hedda Gabler című darabja elsősorban a címszereplő nőalak miatt számított nagy, jelentős műnek, olvasóit, nézőit főként az foglalkoztatta, hogy a gyönyörű, erélyes, büszke Hedda, aki a biztonságos életért, a nyugodt, fényűző életmód kedvéért ment hozzá szinte karikaturisztikusan szolid, szakmájában jelentéktelen, de ügyes leendő professzor férjéhez, vajon milyen női típust, milyen női sorsot jelképez. Vannak, akik Hedda Gablerben az emancipáció-mozgalom mártírját látják, mások az erős, ám végül is összeomló (Hedda a darab végén öngyilkos lesz) nőt fedezik fel benne, ismét mások a női sors árulójának, az otthonteremtésre képtelen, anyaságra nem is vágyakozó hisztérikának tartják. Az értelmezések mindegyike találó, ám éppen azt véti el, amit Ibsen leginkább hangsúlyozni kívánt darabjával: az archetipikus, nagy, ősi modellekre építkező, éppen csak anyagát a napi eseményekből, a polgári életvitelből származtató drámát. Hedda Gabler sokkal inkább hasonlít-ragaszkodik tábornok apjához, mint nyárspolgári, puha férjéhez. Hősi tettre szeretné serkenteni társasága férfitagjait, rajong a nagy, végletes gesztusokért és öngyilkos is akkor lesz, amikor látja, élete és környezetének élete egyaránt kicsinyességbe fullad, az igazi dráma eljátszására valamennyien képtelenek. A darabnak különös mélységet, atmoszferikus holdudvart kölcsönöz az, hogy Ibsen - alig észrevehetően bár, de - végig a nagy germán mondavilágra játszik rá benne, a Nibelung-ének asszonyhőseit eleveníti fel Hedda Gabler polgári figurájában. Jelentős, Ibsen legjava alkotásai közé tartozó dráma.

Az északi lovag

Délszakra sodorta
egy könnyű hajó,
fájt már a szívének
az északi hó.

A tengeren eltűnt
a jéghegy, a múlt.
A délszaki tájon
bús vágya csitult,

felgyújtja hajóját;-
s a kék levegőn
a füstgomolyagból
híd kel remegőn.

S a délszaki éjből,
hol lángol a nyár,
a hídon a ködbe
egy árny hazajár.

Kosztolányi Dezső fordítása