KÉT NYÁRFA

Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.

1958

A FENYŐ ÚGY LÁTTA

A fenyő úgy látta, hogy a Nap
kilendül helyéből föl-le-föl-
lódul néhányszor , majd elszáll,
mint egy kő, rést ütve
a végtelen ég falán: még hallotta,
amint recsegve -ropogva beomlik
a magasság: fölsuhant előtte a
szemközti sziklafal, mint liftakna
oldalán az egymásba torlódó,
kivilágított emeletek:
egy bokor ijedt arca,
és valószínűtlen hosszúra nyúlt
fűszálakkal : a föld, a föld.
A csöndülést már nem is hallotta.
Fekszik a maga rontotta csapáson, s a
holtak nyugalmával tűri, hogy ágait
lecsapdossák, hogy valódi nagyságát
lemérhessék a hüledező fejszések, akik
maguk sem gondolták ekkorának.

TÉLUTÓ HAVA

Enged a Küküllö:
helyen-helyen kásás,
jégtörő csákányát
próbálgatja Mátyás.
Legelőbb a gáton
mélyeszti a jégbe,
pillogatva buggyan
ki a víz a fényre.
Bajszot pödörint egy
tavalyi fűszálból,
óvatos egérként
lesurran a gátról.
Előbb cincogatva,
aztán kacarászva,
zendít a Küküllö
csengő csobogásra.
S mintha valahol már
furulya is szólna:
ébrednek fűzfák
nagyokat nyújtózva.