Nem mondhatom el senkinek
A költő

Rólam keresztelték el a világot,
Nekem zenélnek a Hét Csillagok,
Velem harcol az ördög, isten ellen
Hozzám sietnek a szép kisdedek.

Bennem feszül a kéj, fehéren izzó,
Belőlem buggyan aztán langyosan,
Rajtam cikázik át az úr haragja,
Teherben tőlem duzzadnak a fák.

Engem idéz, ki sóhajt itt e földön,
Felém rohan a parttalan dagály,
Miattam ránt kardot a büszke Bosszú
Mögöttem bűzlő véres bűnökért.

Előttem köd, helyettem senki, semmi,
Köröttem fény, utánam néma csönd -
És mégis minden nélkülem lesz és volt
És semmi nem történik általam.

nem nekem köszöntek

   Jobb ezeket az apró lelki sérüléseket nyíltan beismerni, mint eldugni, besöpörni az emlékek szekrénye alá, ahol aztán rothadni kezd s az ember nem tudja, mitől rosszkedvű és ingerlékeny egész nap.
   Megyek az utcán, véletlenül valami kellemes képzet következtében tűrhető a lelkiállapotom, nem is vagyok én olyan utolsó ember, gondolom magamban, mégis csak vagyok valaki a társadalomban, esetleg akad olyan ember is, aki tisztel, sőt, ami sokkal fontosabb, szeretnek is, lám, ez a szembejövő úr milyen szeretettől és becsüléstől sugárzó szemekkel kapja le előttem a kalapját, milyen kedves, nyíltarcú, becsületes ember, hirtelenjében nem jut eszembe, honnan ismerem, no de mindegy, fő, hogy ő ismer engem - s ár túláradó barátsággal kapom le én is a kalapom, még mosolygok is abba a kedves, jóságos és tiszteletteljes arcába, hajlandó volnék akár megállni és elbeszélgetni egy kicsit, ha neki ez örömet okoz, van egy ilyen féloldali mozdulatom is - de mi ez?
   A köszöntő úr elmegy mellettem, most látom, nem is az én szemembe nézett, még lent van a kalapja és a hátam mögött jön egy idegen úr, valami hivatalnokféle, az is megbiccentette a kalapját és leereszkedően fogadja a köszöntést, ami neki szólt, nem nekem - és a köszöntő úr alázatosan bólogat neki és még ott az arcán az előbbi hülye, ellenszenves vigyor.
De egy utálatos fráter.
Most mit tehetek?
A kalapom már levettem, ezt valahogy el kell kenni, ezt a mozdulatot - lopva nézek körül, nem tud az ördög ilyenkor valami ismerőst idehozni, akire ráalkalmazhatnám? De hisz én különben is le akartam venni a kalapom, a fejemet szellőztetem, mit bámulnak? Igenis szellőztetem, látják nem is teszem vissza a fejemre és különben is, itt a kalap bélésében meg akartam nézni ezt a cédulát, azért vettem le.
És még istenes, ha egyedül vagyok.
De ha kettesben vagyunk és ilyenkor esik a blamázs?
Ilyenkor legjobb visszafordulni és erővel megismerkedni a másnak köszöntővel, esetleg kölcsönt ajánlani fel, hogy hallgasson és tegyen úgy, mintha nekem köszönt volna.

1955.

KIRE HASONLÍT PISTIKE

Édes Olgám, ugyan kérlek, de furcsa vagy... hogy nekem nem teszik a ti Pistikétek, aki pár héttel ezelőtt született... már nem mondhatsz ilyet, először is nagyon aranyos gyerek, másodszor mi van egy ilyen apró gyereken tetszeni, illetve nem tetszeni való? Szerintem ezek egészen egyformák... Ellenben bevallom neked, ha már így szóba került - én azért mentem el hirtelen, mert már nem bírtam tovább - de nem a gyereket, vagy benneteket, mert ha egyedül vagytok, nagyon szívesen maradtam volna - én a vendégeiteket nem bírtam már, akik jöttek gyerek csodálni hozzátok. Én nem vagyok az eredetieskedés embere, de az az egyöntetűség, amivel ezek a vendégek áradoztak, mintha összebeszéltek volna, mégis csak fárasztó... Hogy mindegyik azzal kezdi, hogy már sok gyönyörű gyereket látott, de ilyen csodálatos szépséget, mint ez a Pistike... hogy ez olyan mintha festve volna, a festményre ezek azt szokták mondani, olyan mintha élne, aztán mindegyik oda volt, mikor mondjátok, hogy még csak párhetes, hogy lehet az, hiszen olyan fejlett, mintha féléves volna, ami mégiscsak túlzás. De addig még rendben volna minden, míg el nem kezdik "kihez hasonlít" kérdést feszengetni, ezt az unalmas társasjátékot, amit világ kezdete óta játszanak a gyerekcsodáló vendégek és nem veszik észre, milyen unalmasak vele. És eltekintve, hogy unalmasak - szédítő, mi jön ki ebből az erőltetett hasonlítgatásból! Az egyik azt állítja, hogy egészen az apja, a másik esküszik, hogy egészen az anyja - ezen összevesznek, részletekre térnek, vitatkoznak, kijelentik becsületszavukra, hogy a szeme, az egészen az apja, de az orrában már van valami az anyjából - ellenben az álla, az mintha egy kicsit az apjáé volna, profilból nézve - elölről inkább az anyja. A végén két vendég csaknem összepofozkodott ezen - a végén már ilyeneket hallottam csak a társalgásból, hogy nagyon téved, véletlenül, mert a szeme, az egyszerűen ki van vágva az apjának a füléből, ellenben a füle, az tényleg az anyjának a szájához hasonlít. Én, tekintettel, hogy a gyereket a fürdőből szedték ki éppen meztelenül, mikor a vendégek jöttek - sietve távoztam, nehogy tanuja legyek, mikor olyan részletekre találnak rátérni, kifogyván a többi részletből, amelyekkel kapcsolatban legalább is kínos lett volna számomra a reménytelen, sőt mondhatnám, tárgytalan vita, hogy az apjához hasonlít-e, vagy az anyjához.

1955