Építészeti, majd festészeti tanulmányai elvégzése után Drezdában telepedett le. Kellemes színeket és textúrákat dolgozott össze állóképekké, akár filmek ihletője is lehetett volna. Kirchner képein feltűnő az architektúra iránti érzéke, s ezzel is magyarázható, hogy az átfogó, nagy ívű képszerkezetei a legsikerültebbek.

A "Vadak" mozgalmának németországi kisugárzása volt a "Die Brücke" (A Híd), amely, mint a neve is jelzi, a Rajnán túli törekvésekhez akarta kapcsolni a német festészetet. A csoportot 1905-ben alakítja Ernst-Ludwig Kirchner, műtermében közösen dolgoznak, bár hamarosan oszlani kezd a társaság; 1913-ban pedig ténylegesen feloszlanak. A Híd tagjai rosszul érzik magukat a világban, és ezt a komforttalan életérzést gyönyörű szenvedéllyel juttatják kifejezésre. Irodalmias mondanivalójukat jobban ki is tudták fejezni grafikai munkásságukban; ők a modern német fametszetművészet megteremtői. Hatott rájuk a kubizmus is, egy ideig a kubizmus és a "Vadak" művészete közti egységet próbálták megteremteni, ők is a fokozott erejű, harsogó színmegoldást választották. Tanulmányozták a néger plasztikát, amelyet lényegében az európai képzőművészet számára Kirchner fedezett fel. Ő a Brücke legjelentősebb alakja. Nemcsak azért, mert ő a szóvivő, a más kiáltványokhoz képest nehezen formulázható Brücke -manifesztumok megfogalmazója, sőt fametszetbe faragója, hanem azért is, mert alighanem ő valósítja meg a műveiben mesterfokon a tagadás teljességét. A mozgalom lényegében a fauvizmus és az expreaszionizmus közötti átmenet. Kirchner 1915-ben készített Peter Schlemihl fametszet-sorozata Matisse-szal vetekszik, 1911-ben készített pornográf sorozata Schielével állítható párhuzamba, a beteg feleségét ábrázoló festményét (1913) Picasso is megirigyelhetné. Az első világháborút megelőző öt-hét esztendőben készült aktjai festőien plasztikusak, teltek és érzékiek, de vagy az a kíméletlen, tépett ecsetkezelés és kékre sárgát, vörösre zöldet uszító színvilág teszi feszültté a békét, vagy az a körmönfont rajzosság, amely minden grafikai artikuláció ellenére festménnyé teljesíti ki a képet. Ez is ideges: gyors párhuzamos vonalmozgás, az ember szinte látja a festő türelmetlen csuklóvibrálását, ahogyan túl akar lenni az egészen, de amely egésznek a végén nem szálkás síkok, hanem plasztikus formák keletkeznek. Ilyen zaklatott előadásban aztán nyugodtan üldögélhetnek, fürdőzhetnek, napozhatnak az aktok. Árkádiájuk már nem lesz sem unalmas, sem hazug, miként a felvillanó szeméremszőrzetek, az aligha félreérthető testmozdulatok, a gyermeklány-gyanús aktábrázolások sem lesznek többek szép, provokatív erotikánál. Mindez tiltakozás. Ő összegezi a 8 évet élt mozgalom minden lényeges vonását. 1911-ben Drezdából Berlinbe települ át, s ha képein eddig csak tüntető távollétével volt jelen a társadalom, a város, most olyan remekműsorozatban kerül konkrét megörökítésre, amely valóban páratlan a művészet történetében. Téma szerint a metropolis egy szegmense. Kirchner, aki minden jel szerint eddig is aggálytalanul hagyta egymásba keveredni életét és művészetét, életformáját és tematikáját, minden adat szerint Berlinben is a maga világát és világának közvetlen környezetét festi. Tehát: cirkuszi akrobatákat, dámákat és luxus-örömlányokat, lófráló és portyázó férfiakat, és kivált tömeget, zsúfoltságot, tülekedést. A színhely az önfeledt végnapjait élő Vilmosi Berlin, a sokszor konkrétan is megnevezett utca, házak, fogatok, lovak, kutyák, de ez mind csupán töredékes kerete a tömegében megjelenített, mégis jelleme mélységéig ábrázolt nagyvárosi populációnak. Az ábrázolásmód a mostanra tökéletességig fejlesztett expresszionizmus. Szenvedélyesen és mondén módon elkarcsúsított, hiszterizált figurák, zaklatottan felrakott, hosszú ecsetvonások, udvariatlanul elnagyolt, heves foltok, és a színek egyáltalán nem finomkodó, kihívó kontrasztja. És mégis, a zaklatottság és a tömegbe préseltség ellenére is megdöbbentő lélekállapot- és jellemrajzok. Bájos-buta úrinő és mézes modorú úriasszony, sunyi bajszú szoknyavadász és blazírt-enervált pléharc, ragadozó-állkapcsú prostituált és szende tekintetű ál szüzek, frigid némberek és kokett provokatőrök. Mellesleg, a korszak valamennyi nőnemű hőse némber, gótikusan karcsú, légiesen elnyújtott nőstények, de minden már-már a karikatúráig éles jellemrajz csupán ráadás a kép egészének festői szarkazmusához képest. Bravúrosan teljes piktúra: a keppek, boák és kalaptollak hófehérje, a kék felöltők és a fekete karakülgallérok, a világító kamáslik és a sötétlő keménykalapok oly szépségesek és olyan ellenszenvesek, mint addig még soha a festészet históriájában. A korszak fő műve alighanem a tizennégyes Potsdamer Platz. Ebben sűrűsödik a felsarkalt lábú kéjnők minden nagyvilági diabolikussága (élettársa és annak testvére volt a modell), itt silányulnak silány figurákká a koslató férfiak, s itt zajong, torlódik, tülekedik összevagdalt síkokon házsor, éles járdacsúcs, élesen zöld gyep és vadul rózsaszín árkádos épület. Konkrétabb kritika nincsen. Az csak alig egy év múlva, 1915-ben jelenik meg a képeken, rögtön azután, hogy a gyalogos besorozást elkerülni akaró Kirchner önként bevonul a tüzérséghez. A Tüzérek zuhanyban életképében azonban már több a szorongás és az önsajnálat, mint a fenséges és öntudatos szarkazmus, a Katona-önarcképet pedig ugyanebből az évből nem lehet már másként nézni, mint tragikus önjóslatot. A nyúzott, gótikus Kirchner mögött hiába az örök sárgálló asszonyakt, a képen a szilvakék uniformis dominál a tüzér piros váll-lappal, s az a brutális gesztus, hogy a festő önmagát levágott jobb kézzel, véres csonkkal ábrázolja. A jobb ököl, a festő kéz a valóságban ugyan megmaradt, de a festő és a merész életmű valóban összeomlott. Mint a rossz romantikus művészéletrajzokban: háború, katonaság, drogok, nemi baj, az utalások szerint alkohol is: ennyit nem lehetett elviselnie egy világgal viaskodónak. Első idegösszeomlása és harmincnyolcban elkövetett öngyilkossága között festett ugyan még sok szép vásznat az ezután Svájcban élő művész, de ezek a havas, hegyes, hegyi kunyhós tájképek karácsonyi képecskeként hatnak a nagy korszak lázadó remekei után.