Az ifjúkori mű, 1911-ből való, abból a korszakából, mikor szorosan együttműködött a Sturmmal, az expresszionizmus egyik fő orgánumával. A hagyományos téma hagyományos kellékei felismerhetők a képen, de mindennek a jelentése megváltozik. Veronika szikkadt arcú, besüppedt szemű alakja nem a jótékony jeruzsálemi asszony, aki a középkori táblákon felénk tárja könyörületességének emlékét, a kendőjére rajzolódott Krisztus-arcot. Tétovasága, kifosztottsága már-már tárgytalan, nem szegülhet ellene a szenvedésnek, melynek brutális jelképe a durván festett Krisztus-fej. Veronika anyás kezei Máriát idézik, mögötte imaginárius térben fénysátor s a Kálváriának világát vesztett napja. A modern lélekbúvárkodás felismerései és a kép százados hagyományú kellékei teljesen újszerű, bonyolult festői szövedékben öltenek testet.