A reformkor egyik legjelentősebb alakja; az MTA tagja (1830). Erdély északnyugati részén, egy kicsiny faluban látta meg a napvilágot nemzeti himnuszunk költője, aki már pusztán ezzel a művével beírhatta volna nevét az irodalom könyvekbe. Kölcsey azonban egy olyan életet is a magáénak tudhat, amelyben szó és tett mára szinte ismeretlenül szoros kapcsolatban állnak egymással. Egyenes jellem, azonban tartása nincs híján némi merevségnek sem: Kazinczyn nevelkedett irodalmi ízlése megsemmisítő kritikát irat vele Csokonairól és Berzsenyiről, felforgatva vele Berzsenyi és a maga életét is. Ez azonban akkor még csak a nagyon távoli, baljós jövő volt. 1790-ben még csak egy piciny gyermek gőgicsélt a középbirtokos Kölcsey család Sződemeter -i házában. A szülőknek nem adatott azonban meg, hogy fiukat pályája csúcsán, mint Szatmár megye főjegyzője és követe láthassák: édesapját 6, édesanyját 11 éves korában veszti el. A veszteségek itt azonban nem érnek még véget. A gyermekkori himlő megfosztja őt egyik szeme világától is, hogy az amúgy is zárkózott gyermekből még borúsabb, magába forduló egyéniséget faragjon. Kölcsey azonban idővel felülemelkedett személyes tragédiáján - szélesebb körnek, a hazának rendelve alá magát.  

Tizenhárom éven át a debreceni kollégiumban nevelkedett. Jogi tanulmányait is ott végezte. Mint debreceni diákot rokona s mestere Kazinczy ösztönözte az írói pályára (1808). 1810-ben Pestre ment törvénygyakorlatra, de az ügyvédi mesterség "igen kedve ellenére" volt, végül nem is jelentkezett ügyvédi vizsgára. Előbb apai birtokára, a Bihar vármegyei Álmosdra (1812), majd a Szatmár vármegyei Csekére vonult vissza (1815). Mint pesti jurátus 1810-ben Szemere Pállal kötött meghitt barátságot. A nyelvújítás és Kazinczy védelmében együtt írták a Felelet a Mondolatra (1815) c. válaszukat. Az 1817-ben kiadott Tudományos Gyűjteményben Kölcsey megírta Csokonai Vitéz Mihály munkáinak Kritikai megítéltetések című bírálatát. 1829-ben megyei tisztséget vállalt Szatmárban, s a vármegye már mint főjegyzőjét választotta meg követének az 1832-ben kezdődő első ún. reformországgyűlésre, amelyen a reformellenzék leghaladóbb és legnépszerűbb vezetői közé tartozott. Minthogy megyéjétől újabb, nem szabadelvű követi utasítást kapott, 1835 elején lemondott. Otthon mint főjegyző működött tovább, gazdálkodott, irányította unokaöccse, Kölcsey Kálmán nevelését és patvaristai munkálatait. Jurátusai közt volt Szalay László, a későbbi neves történetíró. Élete végét a pörbe fogott Wesselényi Miklós védelmének szentelte, mielőtt azonban védőiratával elkészült volna, meghalt. Sokoldalú, gazdag, filozófiailag korszerűen kiművelt (Descartes-ot, Holbachot, Kantot fordította) írói egyéniség, kitűnő szónok. A magyar nyelv, az örökváltság, a papi tized, az elnyomott lengyel nemzet ügyében tartott beszédei emelték az országgyűlés vezérkarába. Műfajalkotó kezdeményezéseivel mint költő és prózaíró egyaránt kiváló. Idealizmustól áthatott, mélyen érzelmes urai költeményeken kívül elsőként írt balladaféléket. Kísérletet tett a népdalban is. Részint elégikus, részint ódai szárnyalású hazafias költeményeiben a reformkor hol keserű, hol bizakodó hangulatát megrázó erővel fejezte ki (Rákos Nymphájához, Fejedelmünk, hajh…, Hymnus, Balassa, Zrínyi dala, Huszt, Zrínyi második éneke). Kemény kritikus volt. Csokonai, Kis János és Berzsenyi verseinek bírálatával ő teremtette meg az irodalmi élet irányaihoz is állást foglaló, tartalmi-elvi jellegű, komplex (lélektani) módszerű magyar irodalmi kritikát. Körner Zrínyijéről szóló fejtegetéseivel a dramaturgiához nyújtott ösztönző példát. Nemzeti hagyományok c. tanulmánya (1826) nemzeti irodalmunk bölcseleti alapvetése. Országgyűlési naplója a magyar önismeret gazdag forrása, valóságos politikai breviárium. Parainesise (1837) fontos erkölcsnevelő olvasmány. Élete utolsó éveiben novellákat is írt (A vadászlak, A kárpáti kincstár, A ferrói szent fa). Történeteiben a reformnemzedék emberbaráti törekvései bontakoznak ki: a börtönreform, a nőnevelés, a társadalomgondozás kérdése stb. Közéleti munkásságában a nép jogaiért, a jobbágyság felszabadításáért szállt síkra. A gyakorlati nevelőt, a nemzetgazdász Kölcseyt kitűnően jellemzi A szatmári adózó nép állapotáról a megyegyűlés részére készített beszámolója (1830). Végtelen fegyelmezettsége és önuralma hajtott a teljes kimerülés felé, a túlzott munkától sem kímélve szervezetét. 1838. Augusztus 24-én délelőtt 10 órakor meghalt a haza bölcse. 48 évet élt, Himnuszát mint nemzeti imádságot 1844-ben zenésítette meg Erkel Ferenc. Sírja birtoka mellett, Szatmárcsekén áll, időnként kisebb zarándokhellyé változtatva a települést.

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon