Napló

Nem szokványos értelemben vett naplót tart kezében az olvasó, bár a szürke fedelű, piros címkés füzetre Kosztolányi maga írta rá: Napló. Igen becses kéziratok. Sokkal inkább munkanapló, jegyzőfüzet ez, amelyben Kosztolányi verskezdeményeket, novellavázlatokat, idegen nyelvű idézeteket, emlékeket rögzített le. A feljegyzések nagy része a század elején használt, ma már alig ismert gyorsírással készült. Van köztük egy-két soros vázlat, amelyet sohasem használt föl, s van köztük jelzésszerű tőmondat is, amelyből remekmű született. Az eddig magántulajdonban lévő, a kutatók számára is ismeretlen kéziratból az érett Kosztolányi munkamódszere, alkotói magatartása rajzolódik ki, s nyomon követhetjük azt is, ahogy a Napló hangja az író betegségének kezdetével és előrehaladásával párhuzamosan egyre személyesebbé válik. Gazdag jegyzetanyag mutatja be a feljegyzések Kosztolányi életéhez, műveihez való kapcsolódását.

Forrás: Online Antikvárium

Pacsirta

Egy leány ült a padon, a virágágyak előtt, a vadgesztenyefa alatt. Sárga pamutból horgolt valami terítőt.

Így látjuk először, lehajtott fejjel, arcára borult hajjal Pacsirtát, a nagydarab, csúnya vénlányt. Pacsirta Sárszegen él, szüleivel. Sárszegen, ahol egész évben hamuszürke por hull az utcákra, de a Magyar Király étterméből a pörkölt remek, paprikás illatát viszi a szél, és mulatás zaja, cigányzene, nótaszó veri fel az éjszakákat. Pacsirta szülei - kisvajkay és köröshegyi Vajkay Ákos és kecfalvi Bozsó Antónia - régóta elszoktak már e zajoktól. Maguknak élnek, csendesen. Áhítatos rajongással imádják, féltik egyetlen kincsüket: Pacsirtát, a csúnya lányt.
Boldogok, elégedettek. Legalábbis ezt hiszik magukról. De egy napon ennek a történetnek a kezdetén Pacsirta vidékre utazik, a rokonaihoz. Egy hetet van távol a szülői háztól. És ez az egy hét elegendő arra, hogy könyörtelenül szembesítse Vajkayékat az igazsággal. Egy csúnya arcban felmutatni az emberi lét iszonyatos kegyetlenségét, az öreg házaspár néhány napjában a tömlöcbe zárt sorsok groteszk tragikumát - könnyű kézzel, halálos biztonsággal - ez Kosztolányi művészete, a Pacsirta halhatatlanságának titka.

Forrás: Online Antikvárium

Háztartási alkalmazott halála

Megölte lassanként a szepszis
e dézsás, rocskás, bögrés, tepszis
cselédet.
De ezt kiáltja most a szkepszis
felétek:
Bezzeg, ha vitte volna Thepszis
kordélya, hát megmentik ezt is,
s feléled.

KECSKERÍM: játékos rím, melyben a rímszók kezdő mássalhangzói egymással helyet cserélnek.

ÁPRILISI EZÜST ESŐ

Szeles, fehérlő délutánon,
mikor dalt hallasz messze, távol,
a tiszta, illatterhes égből
hull a napfényes, könnyű zápor.

Akáctömjén röpül a légben,
a lomb merengő, szűz fehérség,
kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap,
vékony, ezüst esőfonálon
fehér angyalkák citeráznak.

Piros a síró égnek arca,
s a lágy eső vígan pörög le,
mint fiatal, szelíd leányok
titkos szerelmű, enyhe könnye.

1908

Legeza Ilona könyvismertetői
http://legeza.oszk.hu

ÉDES ANNA

Az Édes Anna, bár remekmű voltát alig valaki vonta csak kétségbe, a szokásosnál is összetettebb problematikát kínál. A krisztinavárosi kis cselédlány története, aki a kommün után kerül a magas rangú, méltóságos Vizy család szolgálatába, aki mintacseléddé válik, szinte-szinte már a cselédlány ideáljává, akiről megindul a legendaképződés, kilenc hónapi tökéletes szolgálat után brutális módon meggyilkolja gazdáit. A regény egyszerre és egységben nyújtja a kommün és az ellenforradalom, a fehérterror és a vörös terror rajzát, a rendszerváltás egy történeti, de általánosítható modelljét, az úr-cseléd viszony aprólékos, megható bensőséges rajzát, a kiszolgáltatottság anatómiáját, az egyéniség kiüresedésének, a "géppé válásnak" pszichológiai és mélypszichológiai analízisét, a "keresztény kurzus" mélyreható bírálatát, egy tartózkodóan szkeptikus történelemszemléletet, az action gratuite Gide által "felfedezett" módszerének világirodalmilag is példátlanul magas szintű megvalósítását és elmélyítését, valamint feledhetetlen, "élő" figurák csodálatos galériáját, élén a magyar irodalom egyik, esettségében is legvonzóbb, legmeghatóbb nőalakjával, a címszereplővel.

ARANYSÁRKÁNY

Novák Antal világa a kívülállók számára egyszerű, szelíd, tiszta és titokzatos, mert ez a világ a magányé. Pontossága, rendszeretete, szorgalma, lelkiismeretessége legendás hírű, pedig nem több kitartóan végigélt szerepnél, melynek lelki hátországa a szorongó nyugtalanság. Felesége elvesztése után az évek lassú vonulatában a hitves falon függő, néma képe összeépült egy másik, egy élő, egy mind vonzóbb arccal - a Hildáéval, s mert a gyermek arca szinte egy az anyáéval, benne, általa él az egyiké és általa élet a másiké. Hilda mindebből semmit sem lát, csak annak poklát éli át. A kamaszok kegyetlen életrevalóságával tör magának réseket börtöne falán. Amikor apja rajtakapja Tibort Hilda szobájából való menekülése közben, szinte valódi vetélytársként néz vele, a tanítvánnyal farkasszemet. Hilda feszült párbeszéde apjával sürgeti a kimondhatatlant. Novák Antal itt, a Hildával való fájdalmas szócsatában találkozik először a teljes magánnyal, mely kínzóbb a nemlétnél. És ettől fogva, mintha megtébolyodott volna a világ. A diákok ellenségessé válnak, a kollegák egyre elviselhetetlenebbek. Hilda, Tibor, Liszner külön-külön, egyenként talán nem is rosszak, és mégis egy nagy, nyomasztó, ellenséges közösséggé egyesülnek Novák Antal alvajáró igazságkeresésének vízióiban. Öngyilkosságában a szenvedő ember ül diadalt a megaláztatással való kiegyezés felett. Az aranysárkány az ifjúság szimbóluma, a végtelennel, az egekkel kacérkodó fiatalság-láznak, mindent tipró indulatnak, féktelen szabadság-akaratnak a jelképe. "Szép", mert fénylő, csillogó, dús a ragyogásban; és riasztó, mert sárkány-testű. Csodálni való, magával ragadó, úsztatja a tekintetet, és mégis gyűlöletes, mert jelzése, parancsoló istene az elmúlásnak.

Esti Kornél

Kosztolányi talán azért vonzódott Freudhoz, mert maga is különös pszichológiai alkat volt. Ez magyarázza legjobb elbeszéléseit, az Esti Kornél-sorozatot. Esti Kornél Kosztolányi alteregója, hasonmása, aki megőrzi a Boldog szomorú dalban elveszett "kincset": a fiatalság vadságát, anarchikus lázadását, korlátot nem ismerő féktelenségét. A negyvenéves polgári kényelemben élő költő "feltámasztja" és felkeresi Esti Kornélt, hogy közösen írjanak. "Mind a ketten egy évben és egy napon születtünk, sőt egy órában és egy percben is: 1885. március 29-én, virágvasárnap, nappali pont hat órakor. Ez a titokzatos véletlen mélyen hatott ránk" - írja Kosztolányi a novellasorozat bevezetőjében. A játékos, romantikus életvitel - amitől őt a polgárosodó jólét elvonta - Esti Kornél történetében él tovább: a rossz, a züllött, a bohém költő arcát vállalja az alteregó Esti Kornél, Kosztolányi, az író viszont főszereplője szemével tekinthet az életre, szerelmeire, kalandjaira, utazásaira és az irodalmi életre.

Esti Kornél egyik legszebb kalandja az a különös villamos utazás, amely egyszerre hétköznapi és megrázó. Hétköznapi, mert reálisan számol be az útról, és megrázó, mert minden mondatában viszolyogva érezzük, hogy ez az út jelképe az emberi életnek, amely sok küszködésben és kevés örömben telik el, és amikor hőse végre kényelmes, ablak melletti üléshez kerül, és élvezni szeretné a látványt - a végállomás (a halál) következik. Így lesz súlyossá, telik meg mély és fájdalmas tartalommal a befejezés két tőmondata: "Elmosolyodtam. Leszálltam."