Orvos családból származott. Oslóban nőtt fel, és itt kezdte művészeti tanulmányait. Az 1880-as évek elején két idősebb honfitársa, Christian Krohg és Frits Thaulow hatása alá került, akik a francia naturalizmusból kiinduló festészetükkel új szellemet hoztak a konzervatív norvég művészetbe. 1886-ban, rövid párizsi tartózkodását követően talált rá egyéni hangjára A beteg kislány (1885-86) című festményével. Az impresszionista módon megjelenített látványélményt tüdőbajos leánytestvérének korai halálával, saját emlékeivel kapcsolta össze. 1889-92 között egy állami ösztöndíj lehetővé tette számára, hogy ideje nagy részét Franciaországban töltse, de nyaranta visszatért Norvégiába. Párizsban behatóan tanulmányozta a kortárs francia festészetet, emellett megfogalmazódott benne egyéni törekvése is, hogy a természet leképezése helyett a legmélyebb emberi érzelmeket jelképesen kifejező művészetet alkosson. Új műveit, amelyek formailag túlnyomórészt a francia impresszionista technika változatai, 1892 őszén mutatta be a nyilvánosság előtt Oslóban és Berlinben. Mindkét városban kedvezőtlen fogadtatásra talált, Berlinben még botrányt is okoztak képei, s a kiállítást egy hét múlva be kellett zárni. Hírhedtté vált, de a botránynak köszönhetően több kiállításra hívták meg Németországba, és elhatározta, hogy itt telepedik le.

Berlinben egy tematikus sorozat terve fogalmazódott meg benne, a szerelem, a szenvedés és a halál témájáról ez az Élet-fríz, amely éveken át foglalkoztatta. Nyilvánosan 1893-ban indította útjára ezt a ciklust, a Szerelem-sorozat hat darabjának bemutatásával; közöttük voltak a Madonna (1894 - 95) és a Sikoly címen ismert festmények is. A vizuális élmény az érzelmi kifejezőerő érdekében sűrített formában jelent meg, de az impresszionista megjelenítési mód egyfajta drámai, ugyanakkor dekoratív szimbolizmusnak adta át a helyét, amely Gauguin és Van Gogh műveit idézte. Műveit nagyra értékelte a berlini avantgarde, olyan írók, akiket ugyancsak élénken foglalkoztattak az emberi lelkiállapotok.

Berlini éveiben kezdett grafikákat készíteni. A rézkarc, a litográfia és a fametszet ugyanolyan fontos lett számára, mint a festés. 1896-97-et Párizsban töltötte, ahol olyan kiváló nyomdászmesterek mellett tanulta meg a színes nyomatok készítését, mint Lemercier és Clot. Merészen metszett alakzatai - amelyeket gyakran egészített ki bonyolult szín együttesekkel és utólag rányomtatott struktúrákkal nagy hatást gyakoroltak a későbbi német expresszionisták sokszorosított grafikáira. Párizsban a szimbolista irodalmárok körében mozgott, portrét készített Mallarméról és programfüzeteket tervezett Ibsennek a drámáihoz, amelyek elbűvölték. Műveit a Bing Art Nouveau galériájában és a Salon des Indépendants-on állította ki. A következő évek nagyobb részét Norvégiában töltötte, ahol az Élet frízt festményekben és nyomatokban fejlesztette tovább. Olaszországban tett utazásai monumentális tervekre ösztönözték. Új témái, például az Anya és leánya (1897 k.), a Lányok a hídon és az ekkoriban készült képmások kevésbé pesszimisták.

Az 1902-es év válságos időszak volt. Egy hosszan tartó szerelmi kapcsolat megszakadása, majd a különféle hadakozások egyes norvég művészekkel fokozták Munch labilis lelkiállapotát, és arra a meggyőződésre juttatták, hogy odahaza üldözésnek van kitéve, ezért túlnyomórészt Németországban élt. Itt egyre elismertebbé vált. Az Élet-frízből válogatott jelentős együttessel szerepelt a Berliner Secession 1902-es kiállításán, és ezután sorozatosan kiállított Németországban és Közép-Európában. Gazdag mecénások jelentkeztek, több műkereskedő szerződéseket ajánlott fel, Max Reinhardt berlini színháza pedig díszlet-és jelmezterveket rendelt tőle. Munch az 1890-es évek sötét színei és örvénylő formái után kezdett áttérni a szaggatott ecsetvonásokkal felrakott, ragyogó telt színekre - ez a stílus jobban megfelelt új, inkább kifelé forduló témaválasztásának.

1908-ban Munch idegrendszere összeroppant, és egy dániai szanatóriumba kellett vonulnia. Itt tisztázta magában saját maga és művészete helyzetét; a következő tavasszal már képesnek érezte magát, hogy visszatérjen Norvégiába, ahol növekvő elismeréssel fogadták munkáit. Ettől fogva egészen 1916-ig az oslói egyetem nagyterme számára készített falfestmények álltak tevékenységének középpontjában. Mintegy felépülésének jelképeként az emberi életet az örök természet részeként jelenítette meg, és az Élet-fríz kiegészítéseként fogta fel. A motívumok többségéhez 1890 óta alkotott optimista festményei szolgáltak alapul. Az oslói fjord hátteréből kiemelkedő ragyogóan színes figurák Munch szándéka szerint egyrészt jellegzetesen norvégok és egyetemesek, másrészt ellensúlyozzák a klasszicista építészeti környezetet. A falfestmény egyes részei nélkülözik ugyan a Munchra jellemző feszességet, de a középpontban a felemelkedő Nap képe talán a korszak legszebb monumentális festői alkotása. Növekvő hírneve ellenére Munch továbbra is csendesen élt Oslón kívül, és keményen dolgozott. Tájképeket és figurális kompozíciókat festett, olykor régi témáit dolgozta át új, színes stílusának megfelelően. Újabb falfestményeket is készített egy gyári kantin számára; ez idő tájt készült grafikái között Ibsen ihlette témák is szerepelnek. E késői művek egyenetlenebb minőségűek a korábbiaknál, de olyan remekművek is akadnak közöttük, mint az Önarckép óra és ágy között.