az állam és A törvények

Vizsgálnunk kell nemcsak az állam, hanem a dőzsölő állam keletkezését is. Ha megszemléljük az ilyen államot is, hamar rájövünk, hol támad az államokban az igazságosság és az igazságtalanság. Szerintem az igazi állam és egyúttal az egészséges is az, amelyről az imént beszéltünk; ám nézzük meg a felpuffadt államot is.

A szókratészi-platóni erkölcs középpontjában az "igazságosság" fogalma áll. Ennek eleven drámai megjelenítését adja a halálraítélt Szókratész szavait, védőbeszédét, sorsvállalását felidéző két Platón-mű.

Szókratészt az athéni bíróság a fiatalság megrontásával és istentagadással vádolja. A "védőbeszéd" nagyszerű lendülettel, emelkedett okossággal szedi ízekre a vádpontokat. Kimutatja a bennük rejlő képtelenséget, hamisságot - s ezt azért teszi, hogy napfényre hozza a "per" lényegét: a kicsinyes gyűlölködést. Önismeretre, életük igaz képével való szembenézésre kényszeríttette éveken át a bölcs athéni gazdagokat - megelégelték e gyötrő igazságmutatást. A beszéd a vitára idézetteket teszi erkölcsileg semmissé. A védelem - támadássá élesedik. Mikor bűnösnek mondják, sőt halálos ítéletét szavazzák meg - a drámai monológ még magasabbra emelkedik, Szókratész kifejti: az igazságossággal szemben a halál: semmi. A felismert igazhoz képest az önmentés szándéka nevetséges. Nem kér kegyelmet: inkább díszlakomát élete végén.

A Kritonban a börtön a színhely. Egy tanítvány szökésre biztatja. A közismert szempontokat elősoroló barát egyre kevesebbet szól: Szókratész meggyőzően fejti ki: a törvényt, még ha rosszul képviselik is, megsérteni nem lehet, a "jogtalankodásra sem szabad jogtalankodással felelni".

 A lakoma

Platónnál a művészet feladata elsősorban a szépség megjelenítése volt. Arról is volt már korábban szó, hogy az antikvitásban - s így Platónnál is - a szépség és a jóság fogalma gyakorlatilag egybeesett. Ez a meghatározás persze sokféle értelmezést tesz lehetővé, ezt a határozatlanságot próbálja eloszlatni A lakoma c. dialógus. Ebben Platón a szépséget, mint a szeretet tárgyát definiálja, a szeretetről pedig azt mondja: azonosulási törekvés. A művészeteknek olyan valóságot kell felidézniük, amely eszményi szép. Ebből viszont az következik, hogy a szépségtől eltérő esztétikai minőségek (például a rút) kiesnek Platón látóköréből, holott a műalkotás ezek hiányában nem képes a valóságot a maga teljességében felidézni. A művészet Platón szerint nem a szubjektív örömöt vagy a gyönyört szolgálja, hanem objektív mércékhez igazodik. Éppen ezért az eszményi államban szabályozni, felügyelni a művészetet, olyannyira, hogy Platón még az alkalmazható formai elemeket is megköti. A költők nem jeleníthetik meg például erkölcstelen emberek párbeszédeit, s amennyiben ezek tartalmának közlésére mégiscsak szükség volna, kizárólag függő beszédben számolhat be ezekről. Ha ugyanis a költő helytelen jellemekkel azonosulna, az másokat is azonosulásra ösztönözne. Platón még magát Homéroszt is kritikával illeti, amiért műveiben az isteneknek emberi hibákat tulajdonított, márpedig az istenektől csakis jó származhat. Homérosz tehát hazudott. A tragédiákat Platón egyenesen száműzi az eszményi államból, mert ezek - csakúgy, mint a komédiák - keverik a hangnemeket és a ritmusokat, s ily módon utat nyitnak a "rossz jellemeknek" megfelelő ritmusoknak és hangnemeknek. Lírai költészetnek a platóni államban csakis akkor van létjogosultsága, amennyiben vallásos dicsőítő vagy harci jellegű. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy ekkoriban a lírai művek még zenei kísérettel előadott alkotások voltak, s voltaképp a zene kategóriájába tartoztak. A szöveg nélküli zenét Platón nem tartotta sokra: durvának, parasztinak nevezte őket. A hangszerek közül is csak a lírát és a kitharát engedélyezte. Platón említést tesz a festészetről és a szobrászatról is, de nem beszél sokat róluk és nem is tartja túl nagyra őket. Az államban a még az asztalost is jobb mesterembernek tart, mint a festőt, aki lefedi az asztalt. Ugyanis az asztalos képes elkészíteni egy asztalt annak ideája alapján, ám a festő csupán a (az asztalos által megalkotott) másolat tükörképét képes létrehozni, csak az utánzat utánzatát adja. A festő tehát - a tragédiaköltőhöz hasonlóan - "utánzó", de nem az ősvalóságot, az eszményit, hanem csupán a mester készítményét, a látszatot utánozza, s ráadásul nem is ért ahhoz, amit utánoz.

(részlet)

A szerelemnek ezekbe a rejtelmeibe bizonyára téged is be lehet avatni, Sokrates, de már a teljes beavatást és a felmutatást, nem tudom, fogod-e bírni erővel, pedig az egész eddig megtett útnak csak ez a cél ad értelmet. Én mindenesetre beszélni fogok és készségben nem lesz nálam hiány, te meg igyekezz követni, ha tudsz. Aki a helyes úton igyekszik ezt a célt elérni, annak már kora ifjúságában a szép testek felé kell elindulnia. Ha jól irányítja a vezető, először egy bizonyos testet fog szeretni s annak társaságában szép gondolatokat világra hozni. De azután rájön, hogy bármely test szépsége édestestvére a másikénak, s hogy ha valóban a forma szépségét kell keresni, csak az oktalanság nem ismeri fel, hogy az összes testekben ugyanaz a szépség lakik. Mikor ezt megérti, minden szép test szerelmese lesz, az eddigi túlságos hév pedig alábbhagy, mert most már az egyest megveti és kevésbe veszi. A következő állomás az, hogy a lélek szépsége becsesebb lesz számára a testénél, úgyhogy még ha szerény is a test virága, de a lélek értékes, ennyi elég neki arra, hogy szeresse és törődjön vele, hogy olyan gondolatokat szüljön és keressen neki, amelyek kiválóbbá teszik az ifjút. Ez megint arra viszi, hogy megértse a foglalkozások és törvények szépségét és felismerje, hogy mindez a szépség rokonságban van egymással; a test szépségének pedig ezután már csak csekély jelentőséget fog tulajdonítani. A foglalkozásoktól a tudományokhoz fogja vezetni mestere, hogy a tudományok szépségét is meglássa és most már a szép sokféleségének ismeretében ne egyet dédelgessen, mint egy cseléd, egy fiúét, férfiét vagy foglalkozásét, mert így silány marad és kicsinyes; hanem a szép roppant tengerét szemlélve, sok szép és nagyszabású gondolatot szüljön, dúsgazdag bölcsességből fakadó eszméket. Végül így megerősödve és megnövekedve, meglát egy bizonyos egyetlen tudományt, amelynek tárgya a szép egy eddig nem látott fajtája. (De most azután úgy kell figyelned, ahogy csak tudsz.) Mikor valaki a vezetés segítségével elérte ezt a pontot az úton, amely a szerelem ismerete felé visz (megszemlélte tehát a szép fajait egymásután, helyes sorrendben), az út utolsó szakaszán hirtelen valami csodálatosan szépet pillant meg, végre azt, Sokrates, amiért volt az út minden fáradalma. Ez a szép először is örökké létező, nem születik és nem pusztul el, nem nő és nem fogy; azután nem szép ebben, de csúnya abban, egyszer szép, máskor nem, szép ebben a vonatkozásban, de csúnya abban, szép itt, de csúnya ott (amennyiben egyesek számára szép, mások számára csúnya). Ez a szép továbbá nem egy arcban fog neki megjelenni (példának okáért), sem egy kézben, sem bármi másban, aminek teste van, nem is előadásban vagy egy tudományban, egyáltalán nem valami másban, ami tőle különböző lenne, valamely élőlényben pl. a földön vagy az égen, hanem önmagában és természetének tökéletes egysége folytán soha el nem szakadva önmagától. Ellenben minden más, ami szép - most már látja - ebben részesedik, oly módon azonban, hogy születésük és pusztulásuk őt sem gyarapítja, sem csökkenti, egyáltalán semmi hatással sincs rá. Mikor tehát valaki a helyesen értelmezett fiúszerelem segítségével feljutott oda, ahol már derengeni kezd ez a szépség, a végső cél közvetlen közelében tudhatja magát. Mert ez az igazi út a szerelem ismeretéhez: elindulni a mi világunk szépségeitől és annak a végső szépségnek kedvéért egyre magasabbra emelkedni, mint egy lépcső fokain, egy szép testről kettőre, kettőről valamennyire, szép testektől a szép foglalkozásokra, a foglalkozásokról a szép tudományokra, míg végül a tudományokról feljut arra a tudományra amelynek nincs más tárgya, mint ez a legfelső szépség, s akkor végre megismeri a szépséget önmagában.

Ha van valami az életben, Sokrates, amiért érdemes élni, ez mindenesetre az: szemlélni a szépséget önmagában. Ha azt egyszer meglátod, úgy fogod érezni, hogy sem az aranyat nem lehet hozzámérni, sem az értékes ruhákat, sem a szép fiúkat és ifjakat; pedig most, ha látod őket, te és sok más, mélységesen megrendültök és kész lennétek (ha volna rá mód) sem enni, sem inni, csak nézni őket és el nem mozdulni mellőlük. Mit gondolsz, mit érezhet az, akinek megadatnék látni szépet önmagában, romlatlanul, tisztán; semmi idegen elemmel sem keveredve; aki képes volna az emberi testtel, színekkel és más halandó haszontalansággal szennyezett szép helyett megpillantani az isteni szépséget önmagában, természete tökéletes egységében? Azt gondolod talán, hogy nyomorúságos élete lenne annak, aki erre fordítaná tekintetét, ezt a szépséget szemlélné, azzal a képességgel, amely megfelel neki és el nem válna tőle? Nem látod-e, hogy valójában egyedül az ilyennek sikerülhet az erények képmásai helyett valóságos erényeket világra - hozni, mert ő már nem képmásokkal érintkezik, hanem a valósággal?

Aki pedig valóságos erényeket hoz világra és nevel fel, elnyeri az istenek kegyét és - ha ez lehetséges embernek - a halhatatlanságot.