A legsoványabb tehén esztendeje

A "legsoványabb tehén esztendeje" az 1930-as év, a világgazdasági válság mélypontja volt Magyarországon is. Az író regényében Budapest elővárosának szerencsétlen és esett sorsú embereinek életét idézi fel. A létbizonytalanság légkörében szenvednek hősei, a koldus és a munkás, az ügynök és a tönkrement kistőkés. Felejthetetlen élményt nyújt a vak koldus és kisfiának tragédiája, csak úgy, mint a nyomorgó ügynök hiábavaló küzdelme az életért és az emberségért. Az író nem az osztályharcos munkásréteget rajzolja ebben a több, mint huszonöt éve megírt regényében s ezért nem is mutat kiutat reménytelen sorsukból. Az általa rajzolt emberek azonban élő, hús-vér alakok, akikben az idősebb olvasók sorstársaikat ismerhetik fel, a ma felnövekvő fiatal nemzedék pedig megismeri rajtuk keresztül apáik életét.  

A neandervölgyi főkönyvelő

Sajátos látásmód, a groteszkségre való hajlam, erős drámaiság és a jelképiségre való törekvés jellemzik Sándor Kálmán valamennyi írását. A valószínűtlenen keresztül igyekszik érzékeltetni a valóságot. Lüktető cselekménnyel megtöltött, izgalmas lelki kalandokkal zsúfolt novelláiban az elesettek életének tragikomikus epizódjait írja meg. Kávéházi kucséber, ágyrajáró munkanélküli, bőrgyári segédmunkás, akit felesége otthagy, mert a férfi örökké büdös a cserzőlétől, az öreg könyvelő, aki elfelejti az egyszeregyet, a tönkrement szenilis öreg divatáru kereskedő, aki gombokkal játszik s egy hatéves gyereknek "szállít" apró rongydarabokat és cérna gurigákat, mint "megrendelést" a felpofozott bolti szolga s a többiek. Sándor Kálmán különös és mégis annyira ismerős alakjai, megannyi élő és igaz figura, akikkel már mindenki találkozhatott. Sándor Kálmán lefojtott, sokszor az impresszionizmusba hajló kifejezési módja, csapongó fantáziája különös élményt jelent az olvasó számára. Novellái megrázó, emberi komédiák s döbbenetes erővel érzékeltetik egy önmagát túlélt és pusztulásra ítélt világrend jellegzetes mulasztásait és bűneit.  

Németország amerikai zónája 1945-46-ban Hitler bukása után ebben a "Negyedik Birodalom"-ban, a bajor Alpok alján egy óriási kertben 18 európai nemzet fiai és lányai élnek együtt. Európa minden részéből elhurcolt emberek, volt faji üldözöttek, kényszermunkások, politikai foglyok, hontalanok, - de rajtuk kívül szabaddá lett hivatásos gonosztevők, lappangó német háborús bűnösök, titokzatos módon hivatalos támogatásban részesülő "neofasiszták", nyugatos magyarok, hajdani észt együttműködők, kelet és nyugat fehérterroristái is. Tovább, amerikai katonák és német polgárok. Mi készül itt? Micsoda áhított új világkonfliktus csíráit ápolják titokzatos kezek? Erre válaszol a regény, melynek főhősei magyarok, bennük határozott társadalmi típusokat rajzolt az író: egy nagyműveltségű, de állásfoglalásában ingadozó tanárt, egy szenvedélyes feketekereskedőt, egy Auschwitzból szabadult árva kisgyereket, egy pesti vagányt, egy tutyi-mutyi kispolgár újpesti szabócskát, s végül, de nem utolsó sorban, egy mozgalmi munkában lebukott kommunista munkást. Sándor Kálmán éles szemmel figyeli és biztos művészettel fejti fel a felszín mögött meghúzódó politikai indítékokat. A Tolvajok Kertje időállóan magaslik ki az élmény regények sorából s a légkör és környezet hitelességén túl, tárgyilagos hűségével elé a társadalmi hitelességet is. Sándor Kálmán mondja új regényéről: E könyv szereplői képzelt személyek, Grauing-ot az olvasó nem találja meg Bajorország térképén, a társadalmi környezet, a kor, a helyszín s a történelmi személyiségek rajza konkrét történetiségre törekszik. Megírásában személyes élményeimre, írásos dokumentumokra, egykorú újságcikkekre, jegyzőkönyvekre és ellenőrzött szóbeli tanúbizonyságokra támaszkodtam; ám, mégis regényt írtam s nem naplót, riportot, vagy történelmi tanulmányt. Regényt, melynek főhőseit: a Nyugatra hurcolt magyarokat, céltudatosan magyarokat, céltudatosan terjesztett rágalmak és rémhírek igyekeznek elidegeníteni a megújuló, messzi Magyarországtól s annak nehéz építőmunkájától. Hogyan ápolják bizonyos gyarmatosító érdekek képviselői, sőt a lappangó fasisztákat gyámolító hivatalos intézmények már 1945-ben Nyugat-németországban valami készülő új szörnyűség csíráit? Milyen konfliktusok sarjadtak a kényszerűen együtt élő volt magyar deportáltak és nyugatosok között? Kinek jóvoltából élhetett külön villában a táborokban élő volt elhurcoltak közvetlen szomszédságában a háborús bűnös Horthy Miklós? Ezeknek a kérdéseknek konkrét ábrázolása izgatott a "Tolvajok Kertje" írása közben. Megkíséreltem, hogy adatokkal dokumentált történelmi regényt írjak a jelenkorról.  

Zsakett és kényszerzubbony

Balnibardi országban történt, közvetlenül azután, hogy Gulliver hazautazott.
A miniszterelnök meztelenül állt a folyó partján, és káromkodott. Köldöke mély volt, s környéke őszülő, mint bármely más élemedett állampolgárnak, ádámcsutkája szögletes, térdei befelé görbülők; külsőleg semmi sem mutatta, hogy ezúttal kivételes egyéniséggel állunk szemben. A kormányelnök mintegy tíz napja csakis a világbékéről gondolkozott egy környékbeli kis villában, ahol inkognitóban megszállt. Ezen a rekkenő délutánon magányos sétára indult, hogy gyaloglás közben végleg elintézze a világbéke kérdését; a sors cselekvése, hogy másfél órai séta után, rekkenő melegben, a folyóhoz érkezett, s nem tudott ellenállni a fürdés gondolatának.
Az úszkáló miniszterelnök zsakettjét ellopta a partról egy elmebajos magánhivatalnok, aki a közeli intézetből szökött meg. A magánhivatalnokot miniszterelnökség ellen kezelték a tébolydában, ugyanis az volt a rögeszméje, hogy ő miniszterelnök. És most itt állt az államférfi meztelen hassal, inkognitóban az alkonyodó folyóparton, és szidta a világbékét, amely őt ilyen kellemetlen helyzetbe hozta. Végül is azonban - világbéke ide, világbéke oda - kénytelen volt undorral magára ölteni az intézeti ápoltak szürke egyenruháját, és tehetetlen dühtől lila arccal indult hazafelé. Pontosan félórai gyaloglás után fogták el az üldözésére indult ápolók. Kapott két pofont, mert rúgott, és mert nem akart lemondani arról a gondolatról, hogy ő a miniszterelnök. Éjszakára külön cellába zárták, ott politikai jelszavakat ordított, de ezúttal bejött az orvos.
- Na, hogy vagyunk? - kérdezte az elmegyógyász, és kedveskedően megveregette az arcát.
- Én vagyok a miniszterelnök - hajtogatta az államférfiú bárgyún, és majdnem sírógörcsöt kapott. - Hol az esernyőm?
- Nagyon helyes! - felelte az orvos. - Ne tessék azért kiabálni, majd megnyugszunk.
- Én önt vasra veretem! - szólt vörösen az elnök. - Nem érti, hogy engem tévedésből zártak ide? Azonnal engedjenek el, sürgős államügyekben kell intézkednem, világbéke meg miegymás!
Az orvos elnézően mosolygott; beöntéseket rendelt, hogy megnyugodjék. Ebédidő alatt, a közös teremben, mielőtt megakadályozhatták volna, felállt az asztalra. - Ez zsarnokság - mondta szenvedélyesen -, kedves kartársak, ezt nem lehet elviselni, én ugyanis a miniszterelnök vagyok.
- Helyes - felelte szomszédja, s a leveseskanalat a fülébe dugta, azután udvariasan meghajolt.
Az ápoló azonnal szólt a főorvosnak. - Ilyen még nem volt! - mondta kissé lihegve. - Mindre egyszerre jött rá! Valami konferenciát játszanak, és közben agyonverik egymást. Aszongya az új őrült: világbéke! Üsse meg a ménkű, hogy ilyen balhét csinál!
Félórai dühös kézitusa után fegyverezték le a miniszterelnököt. - Majd adok én neked világbékét! - ordította dühösen az ápoló. Kétszeresen kötötte körül a kényszerzubbonyt, és az államférfit belódította a párnázott magánzárkába.

Az őrült magánhivatalnoknak ugyanolyan hosszú, ősz bajusza volt, mint a miniszterelnöknek. Véletlen ez? Nem. Az őrült már a tébolydában lelkes híve volt az elnöknek, és az ő arcképe után növesztette a bajuszát is. Mindketten középtermetűek voltak, szerették az esernyőt meg a keménykalapot, és egyformán fésülködtek. Az elnöki palota portása alázatos meghajlással üdvözölte az őrültet a legendás zsakettben. Ő pedig visszavonult a dolgozószobájába, s a tükör előtt vigyorogva ezrével írta alá az aktákat.
Másnap reggel a hüledező tisztviselőket a tizenöt év óta aláírásra váró akták elintézett tömege fogadta. Az elnök ragyogó jókedvében volt, és senkinek sem tűnt fel, hogy joviálisan meghúzogatja az érdemesebb tisztviselők orrát, miközben így szól: - Dana, dana, fukszi. - Ezt délben vastag betűkkel, első oldalon hozták a lapok: Dana, dana, fukszi; vagy a zseniális elnök legújabb kormányprogramja. A tőzsdén viharos hausse tört ki.
Este ünnepi konferencián megkötötték Laputa, Luggnagg és a többi világhatalom képviselőivel a világbéke-szerződést, amelynek első pontja így szólt: "Dana, dana, fukszi."
A konferenciát követő banketten a minisztertanács elhatározta, hogy az elnök kezét, amellyel a megállapodást aláírta, bronzba önteti, és elhelyezi az állam ágyúinak csövén. Az őrült szája íze ekkor azonban már nagyon keserű volt. Amikor az ünnepi szónok felköszöntötte, aggodalmasan gyomrára tette a kezét, mert elviselhetetlenül háborgott.
Éjfél után végleg megállapította, hogy nem bírja tovább.
- Inkább nem kell esernyő se! - gondolta, és szomorúan mosolygott. Azután a pártvezért hasba rúgta. - Éljen a nemzetközi orrleharapás! - szólt szelíden, majd minden különösebb feltűnés nélkül kisurrant a palotából, boldogan föllélegzett, és indult vissza a tébolydába. Egyenesen az álmából felriasztott főorvos elé térdelt, sírt, fogadkozott, de még így is másfél órába telt, míg elhitték, hogy nem ő a miniszterelnök.
Másnapra minden visszazökkent a régi kerékvágásba. A tébolyda személyzete általános fizetésemelést kapott. A dologról soha senki nem tudott meg semmit. Gulliver messze járt már észak felé.