Evangélikus papi családból származó romantikus gondolkodó. Drezdában, Göttingenben és Jénában jogot, filozófiát és klasszika-filológiát tanult. 1800-ban Jéna egyetemén lett magántanár, Fichte, rövidesen pedig Schelling és D. Fr. Schleiermacher lelkes rajongója. Nyughatatlan természete és korán kibontakozó írói hírneve a romantikus mozgalom egyik vezéregyéniségévé tették. Testvérével August Wilhelm Schlegellel (aki maga is jelentős író, esztéta, műfordító és kritikus) 1799-ben megalapítják az Athenäum című folyóiratot, mely a korai romantika egy alapvető orgánuma. 1808-as katolizálása az egész romantikus szellemiség erősödő katolikus szimpátiáját jelezte. Ezt követően Bécsben élt, az ottani egyetemen tartott előadásokat, 1815 és 1818 között pedig Ausztriát képviselte a frankfurti parlamentben és közel állt Metternich konzervatív köréhez. S. intellektuális kiindulópontja a szellem filozófiájának romantikus víziója volt. Ideáljának először a klasszikus antikvitás szellemiségét, majd India ősi kultúráját tekintette, ám az 1810-es évekre már a keresztény középkor szellemi univerzalizmusában fedezte fel a történelem és a társadalom ideális világát. Elméleti törekvéseinek egyik központi motívuma volt Fichte öntudat-filozófiájának és Schleiermacher személyiség-elméletének a katolikus teológiai hagyománnyal való egyeztetése. Friedrich legjelentősebb regénye a Lucinde, mely Julius és Lucinde kapcsolatán keresztül vezet a szerelem, a társadalom és a filozófia kérdéseihez.

Munkássága ugyan nem jelent meg egységes tudományos rendszerben, töredékeiből és szétszórt tanulmányaiból mégis jelentős életmű bontakozik ki. Fiatalabb korában főleg a költészet felé fordult, ám később az egyes művészeti ágaknak is nagyobb figyelmet szentel. Eszerint a zene a lélek művészete, a festészet a szellem művészete, a szobrászat a testi alakítás művészete. A költészet viszont mindazokat az elemeket, amelyek más művészeti ágakban egymástól elkülönülten szerepelnek, mintegy összefoglalja és egyesíti. Az esztétika fő célját az életvitel esztétikussá tételében látja: a legmagasabb rendű művészet szerinte az életművészet, amelyben "a világ rejtélye feloldódik". Schlegel kezdetben az antik művészetek felé fordult, hiszen úgy tartotta, ott még a szépség állta a középpontban, míg a modernben ennek helyét az érdekesség vette át. Később egyre inkább a mitikus eszmékkel foglalkozott, és a romantikus költészetben is egy új mitológia eljövetelét látta. Ennek lényege az élet olyan értelmezése, amely kielégíti az érzelmet, a képzeletet, és felszabadul az ész uralma alól. ... a végtelen utáni vágyódásban rejlik a filozófia lényege. - vallja. Ez kettős értelemmel bír, egyfelől kifejezi, hogy a végtelen nem birtokolható, másfelől a vágyódás nem szabadulhat meg a végtelenre való irányultságtól. Ezt az irányultságot a műalkotás teljesíti be, amely ha ismeretszerűen nem is foglalja magába, ám sejtetve mégis kifejezésre juttatja azt a végtelenséget, mely csak az abszolútumé. A műalkotás az allegória, az elme él és az irónia segítségével fejezi ki azt, ami kifejezhetetlen, az abszolútumot.