ERKÖLCSI LEVELEK

"Rabszolgák ők?" Nem, emberek! "Rabszolgák?" Nem, lakótársak! "Rabszolgák?" Nem, alacsonysorsú barátok! "Rabszolgák?" Nem, rabszolgatársaink; ha meggondoljuk, hogy a sors mindkettőnkön egyformán uralkodhatik.
(V. VI. 47.)

Az Erkölcsi levelek a sztoikus filozófia erkölcsi nézeteinek egyik legismertebb és legnagyobb hatású műve. A 124 levelet egy barátjához írta Seneca, de eleve azzal a szándékkal, hogy eljutnak a nagyobb nyilvánosság elé. Klasszikus stílusban, az érzelemre és a racionális megfontolásra egyként hivatkozva mutatja be bennük a szerző, hogy morális tartása, emberi méltósága csak annak lehet, aki a csendes szemlélődést, a filozofálást részesíti előnyben, aki elvonul a tömegtől, lemond a földi javakról és hiúságokról, közömbössé edzi magát a sorscsapások ellen stb. Mivel a sztoicizmusnak ez a válfaja a keresztény erkölcstan egyik jelentős előzményének tekinthető, de főként mivel a magyar kultúra történetére is jelentős befolyást gyakoroltak a senecai nézetek, a mű művelődéstörténeti jelentősége hatalmas.   

VIGASZTALÁSOK

A consolatio ókori irodalmi műfaj. Tárgyköre: vigasztalás a halál, a száműzetés, a szolgaság, a szegénység vagy az öregség ellen. Elméletét a nagy római szónok, Ciceró foglalta össze: az első részben bizonyos lesz, hogy nincs rossz, s ha van, nem jelentékeny, a második rámutat, hogy a bánat és a gyász az élet törvénye, a harmadik pedig a bánkódás értelmetlenségéről győz meg. A kötetben lévő három vigasztalás a műfaj legjobb, leghíresebb termékei közé tartozik, s egyúttal a leghitelesebb dokumentumai a sztoikus filozófia korabeli áramlatainak. A mai olvasó számára azonban nem filozófiatörténeti jelentőségük, hanem virtuóz művészetük, hatalmas erejű retorikájuk miatt érdekesek, élvezetesek.

Polybius vigasztalása (részlet)

Ha törékeny életünkhöz méred a városokat és az emlékműveket: megrendíthetetlenek; ha a természet törvényéhez viszonyítod, amely mindent elemészt és visszalök a semmibe, ahonnan életre hívta; mulandók. Mert vajon alkottak-e halhatatlant halandó kezek? A híres hét világcsoda, és ha a későbbi korok nagyravágyása tán ezeknél is jóval csodálatosabb alkotásokat épített, egyszer majd szégyenszemre összeomlanak. Így van: semmi sem örökkévaló, csak kevés dolog állja az időt; az egyik így, a másik amúgy pusztul el, a megsemmisülés módja sokféle; de egy bizonyos: aminek kezdete volt, annak van vége is. Egyesek azzal fenyegetőznek, hogy a világ elpusztul, és hogy eljön a nap, amely ezt a világegyetemet, minden isteni és emberi dolgok foglalatját – még elgondolni is szörnyűség! – szétrobbantja és a régi zűrzavarba és sötétségbe visszasüllyeszti: tessék hát, akinek kedve van, sirassa az elpusztult lelkeket, Karthago és Numantia s Corinthus omladékait, s ha még ezeknél is fenségesebb alkotás zuhant a porba, siránkozzék azon – hiszen ez a világ is elpusztul, amelynek nincs hová zuhannia; tessék hát, panaszkodjék, hogy a végzet, mikor ily szörnyűségre vetemedett, éppen néki nem irgalmazott. Van-e olyan önző és határtalanul elbizakodott ember, aki azt akarná, hogy a mindent egyformán megsemmisítő természettörvény alól ő egymaga és a családja kivétel legyen, és a világegyetemet magát is fenyegető pusztulás csak épp azt a házat ne érje? Felülmúlhatatlan vigasztalás tehát elgondolni, hogy velem is csak az történt, amin előttem átesett s mind utánam is átesik minden ember; és azért hiszem, hogy a természet, ha már ránk mérte ezt a súlyos csapást, mindnyájunkra mérte, mert így a sors kegyetlenségéért megvigasztal az, hogy ez közös végzetünk.

Ugyancsak könnyebbségedre válik, ha fontolóra veszed, hogy kesergésed semmit sem segít azon, akiért könnyedet hullatod, s rajtad éppoly kevéssé; márpedig azt, ami úgyis hiábavaló, hosszúra nyújtani biztosan nem kívánod. Mert ha a kesergéssel segíthetünk bármit is, szívesen együtt ontom veled könnyemet, ha ugyan zaklatott életemben nem apadt ki minden cseppje már; bár családi gyászaim miatt szárazra sírtam is két szemem, most is sajtolhatnék belőle még könnyeket, ha ez enyhülést hozna rád.

Miért is húzódozol? Panaszkodjunk tehát, sőt a vádat én magam vállalom: Te, mindnyájunk érzése szerint könyörtelen végzetünk! Eddig úgy látszott: karodban ajnározod azt az embert, akit a te jóvoltodból övezett oly határtalan tisztelet, hogy – ami ritkán esik bárkivel – boldogságát nem szennyezte irigykedés; íme most lesújtod oly fájdalommal, amelynél szörnyűbbet a császár halálán kívül el se szenvedhetett; mert miután mindenfelől körülkémlelted őt pontosan, rájöttél, hogy ez az egyetlen sebezhető oldala. Mert mi egyébbel sebezhetted volna meg? Megfoszthattad volna pénzétol talán? Sohasem ragaszkodott hozzá; most is, ha csak teheti, félretolja, és bár gyarapíthatná is azt könnyűszerrel, mégis csak egyetlen igazán nagy hasznot húzhat belőle: hogy megveti. Megfoszthattad volna barátaitól talán? De tudtad: egyénisége oly lenyűgöző, hogy minden elvesztett barátja helyébe könnyen szerezhetett volna mást; mert mondhatom: a császári udvar főemberei között rajta kívül egyet sem ismertem, akinek a barátsága bárkinek nem csupán hasznos, hanem sokkal inkább megtisztelő is lehetett. Megfoszthattad volna jó hírnevétől? Csakhogy ez oly szilárd, hogy megrendíteni nem volna erőd még neked sem. Megfoszthattad volna jó egészségétől? De tudtad: lelkét annyira megedzette a magas műveltség – ami úgyszólván vele született és nem csupán az iskolai nevelés eredménye benne –, hogy legyűr minden testi fájdalmat. Megfoszthattad volna szellemétől? Szikrányit sem ártottál volna néki! Ragyogó tehetsége a halhatatlansággal eljegyezte őt, ő maga pedig kivívta, hogy jobbik fele megmaradjon s kiváló irodalmi művei révén megmeneküljön a pusztulástól. Amíg lesz az irodalomnak csak szemernyi becsülete, amíg a latin nyelv férfias ereje vagy a görög könnyed bája fennmarad, ő is él és virul a legnagyobbakkal, akikkel tehetség dolgában bízvást versenyre kelhetett, vagy – ha szerénysége ez ellen tiltakoznék – legalábbis egyívású volt velük. Tehát kiszemelted az egyetlen módot, amivel legfájdalmasabban szíven ütheted; mert minél jobb valaki, annál gyakrabban megszokhatta nyögni vak mérgedet, hiszen félelmetes vagy akkor is, ha kegyeddel elhalmozod. Igazán csekélyke fáradságodba került volna megkímélni ezt a férfiút a szörnyű csapástól, hiszen magától értetődő lett volna, hogy ezúttal kézzelfogható okból árasztottad rá kegyességedet, s nemcsak úgy találomra, mint rendszerint szoktad.

Fordította: Révay József

Úgy múlt ki, hogy közben komédiásokat hallgatott; látható ebből, hogy nem ok nélkül óvakodom tőlük. Utolsó szavai, amelyek az emberek között elhangzottak - miközben harsányabb hangot hallatott testének azon a részén, amellyel folyékonyabban beszélt -, ezek voltak: - Azt hiszem, összerondítottam magam.

Utószó

A Játék közvetlen irodalmi elődei a görög irodalom késői, hellénisztikus korszakának elejétől ismeretesek. Menipposz i. e. III. századi szíriai görög író alakította ki jellegzetes irodalmi formáját annak a műfajnak, amelyet róla szoktak volt már az ókorban "menipposzi szatírá"-nak nevezni. Legszembetűnőbb formai ismertetőjegye a próza és vers váltakozása volt oly módon, hogy a vers ne csak betét legyen, hanem az elbeszélés terhét is megossza a prózai részekkel.

[...]

Az élő császár isteni tiszteletének alapja az a fikció volt, hogy a császár személyében isten jelent meg az emberek között, aki tetteivel megmutatta isten-voltát; a halott császár istenné avatásáé az, hogy a halottat az istenek maguk közé fogadták az égbe. Erre eleinte tanú kellett, aki esküvel vallja, hogy látta a császárt az égbe szállni, ilyen tanú pedig - tiszteletdíjának összegéről is pontosan beszámol a hagyomány - Augustus halála után éppúgy akadt, mint Claudiusé után a szatírában említett útfelügyelő.

Nyilván senkitől nem követelték meg, hogy ezt komolyan vegye, Seneca éppen ezért abból indult ki, hogy komolyan vette. A mennybemenetel hiteles tanú vallomása alapján megtörtént - azok, akik Claudiust az istenek közé iktatták, csak ezért felelősek. Seneca nem száll ezzel szembe, csak tovább folytatja a történetet: Claudius valóban megérkezett az égbe, de csak hogy annál nyilvánvalóbb legyen, mennyire nem odavaló, s annál látványosabb a bukás, a szatíra mesteri ökonómiával berendezett háromszintes színpadának legtetejéről a földön át az Alvilágig - ott is egy felszabadított rabszolga szolgájául: Claudius halála után is az maradt, ami életében volt.

Claudius istenné avatása paródiájának ez a bravúros összeegyeztetése a közzétett hivatalos verzióval biztos sikerre számíthatott azok között, akiknek nap mint nap hasonló feladatokat kellett megoldani pozíciójuk, sőt életük megmentéséért. De Seneca nyilván többet is akart művével, mint ilyesfajta elismerést.

[...]

Seneca szatírája, változott világban és változó szerepben, a műfaj mindkét alapvető célját megőrizte: megsemmisíteni akart és fenntartani, lesújtani és felmagasztalni. De akit megsemmisített és lesújtott, egy halott volt, akit felmagasztalt, a birodalom korlátlan uralkodója. Ha Seneca művének ezt a kettős feladatát mégis komolyan vette, ez csak egy illúzió fogságában történhetett.

Az illúzió kettős volt: egyfelől, hogy Augustus aranykora visszahozható, és visszatérése minden baj orvossága volna, másfelől, hogy Nero az a császár, aki visszahozza. Így a döntő ítéletet a szatírában Augustusnak kell kimondania Claudius fölött: "Hát ezért teremtettem én békét szárazon és vízen?" Seneca meggyőződése az volt, hogy Claudiusban annak a császárnak az emlékét kell megsemmisítenie, aki letért az Augustustól kijelölt útról, s most ott érezte a maga kezében a hatalmat ahhoz, hogy tanítványát erre az útra visszavezesse. Úgy érezte, hogy most elérkezett a történelemben rég várt pillanat: a császár és a filozófus szövetsége. Seneca szava döntő volt a birodalomban, s az Apocolocyntosis Párka-jövendölésének az Augustus kori költészet közhelyeiből fölépített, a mai olvasó számára kínosan ható, de megírása idején nem egy költő verseiben visszhangzó Nero- dicsőítésében a kettőjük vezetésével megvalósuló aranykort ünnepelte.

Szilágyi János György