Sevcsenko jobbágyi családban született, 11 éves volt, amikor árva lett. Már gyerekként jelentkezett kivételes rajzolási tehetsége és olvasási szorgalma. Erre földesura, P. Engelhardt is felfigyelt, és inasként magával vitte az akkor 14 éves fiút Szt. Pétervárra, ahol néhány év múlva bejutott a Szt. Pétervári Szépművészeti Akadémiára. Első versgyűjteményét (Kobzar – A kobzos) 1840-ben jelentette meg. Mindössze nyolc költeményt tartalmazott, a legtöbbnek formája a hajdani népi énekekére emlékeztetett. Innét a cím. Értelmiségi körökben azonnal sikere volt. Az Akadémia elvégzése után a Kijevi Arheológiai Bizottság tagja lett. Ez a pozíció lehetővé tette, hogy beutazhassa egész Ukrajnát történelmi és építészeti emlékeket keresve (melyeket lerajzolt), néprajzi anyagokat gyűjtve. Rajztudása szakmai körökben is elismerésre talált és 1847-ben - 33 éves korában - a kijevi egyetem meghívta rajztanárnak professzori címmel és rangban. Ekkor születtek első erősen szatirikus hangvételű, politikailag felforgató versei is.

1986-ban Sevcsenko belépett a titkos "Cirill és Metód Baráti Társaságba". A társaságot feljelentették, tagjait letartóztatták és lakhelyükön a cári rendőrség házkutatást tartott. Így találták meg Sevcsenko cárellenes verseit, amelyek miatt büntetésből besorozták, és a Kaszpi-tengerre küldték egy speciális (öngyilkos) alakulatba. Maga I. Miklós cár írásban parancsolta meg, hogy az "őrizetes" nem írhat verseket és nem festhet. Számos öngyilkos küldetésben kellett részt vennie (pl. az Aral tó akkor még ismeretlen vidékének feltérképezése), de mindet túlélte. Bár a cár halála után kegyelmet kapott, nem térhetett vissza Ukrajnába. Egyszer még megpróbált hazaszökni, de újra letartóztatták, és rendőri felügyelet alá helyezték. E gyötrelmes évek alatt írta lírai költeményei mellett elbeszélő, verses regényeknek tekinthető műveit, a Kaukázus-t és a nagy múltidéző történelmi verses regényt, a Husz János küzdelméről és vértanúhaláláról szóló Eretnekek-et. Az ötvenes évek vége felé szabadult, megtörten, félholtan tért vissza a nagyvilágba. Az orosz irodalom legkiválóbbjai úgy fogadták, mint a kor nagy költőjét. Az ukrán értelmiség saját szellemi vezéralakjának tekintette. Volt három-négy gondtalan éve, hiszen közeledett az 1861-ben megvalósult jobbágyfelszabadítás. Ő, mint ifjabb korában, megint szeretett volna családot alapítani. A régi, romantikus szerelmes versek után most az idősebb kor elmélyült szerelmes verseivel talált új hangot. A nagy szabadságköltő nagy szerelmes költő is volt. Vágyódott, lelkesedett, reménykedett, de az életben sohase találta meg a beteljesedett szerelmet. Irodalmi elismerés közepette 47 éves korában, születésnapja után egy nappal éri utol Pétervárott, a Művészeti Akadémia falai közt lévő lakása lépcsőjén a halál.

Sevcsenko elsőként ötvözte az ukrán népdalokat a klasszikus versírás elemeivel (számos balladája hangulatilag és stilisztikailag nagyon hasonló Arany János balladáihoz). A népies elemeket a városi beszélt nyelvvel és a szláv egyházi szövegekkel ötvözve létrehozta az ukrán irodalmi nyelvet. Műveit több mint 100 nyelvre fordították le, számos balladáját megzenésítették. Legismertebb magyarra fordított verse a Végrendelet. Demokratikus elképzelései a majdani ukrán nemzetállamról jelentős hatást gyakoroltak az ukrán politikusokra és gondolkodókra. Verseivel felébresztette az ukrán nemzeti érzést az értelmiségiek között, néprajzi gyűjtéseivel és beszámolóival rávilágított a jobbágyság nyomorúságára. Keserűen kritizálta "talpnyaló" honfitársait, és felszólította az ukránokat, hogy ne legyenek többé az idegen megszállók szolgái, legyenek büszke, szabad emberek – büszkék a történelmükre és nemzeti örökségükre a saját, szabad földjükön.