ÓDA A NYUGATI SZÉLHEZ

I

Nyugati nyers Szél, Ősz sóhaja, vad!
Te láthatatlan! jössz, és mintha mord
varázsló űzne szellemrajt, szalad

a sárga s éjszín s láz piros csoport:
a pestises lombok holt népe - Te,
kinek szekere téli sutba hord

sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
míg azúr húgod, a Tavasz szele
megint kürtjébe fú, s riad a föld,
s édes bimbónyáj legel a napon
s völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;

Vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!

II

Te, kinek - míg az ég reng - áramán
omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ága: Menny s Óceán

s zápor zuhan, s villám, bús angyalok,
s kibomlik már kék utad tág legén
mint vad menád-haj s szikrázik s lobog

az ég aljától, hol kihunyt a fény
az ég ormáig a közelgető
vihar sörénye! - Óh, Te, a szegény

év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
borul körül s bús boltját reszkető

páráid terhelik, s a hűs falon
vak víz s tűz s jég tör át! - óh, halld dalom.

III

Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi-tengert, mely lustán pihen
kristályos habverés közt fekve rég

habkő fokoknál, Baiae öbliben,
s álmában agg kastélyok tornya ring
a hab sűrűbb napfényén égve lenn,

s azúr moszat s virág lepi be mind,
oly szép, hogy festve sem szebb - óh, te Szél,
ki jössz, s Atlant vad vízrónája ing

s fenékig nyílik s látszik lent a mély
tenger-virág s mit az iszap bevon:
a vízi vak lomb, mely zöldellni fél,

mert hangod csupa sápadt borzalom,
melytől remeg s széthull - óh, halld dalom!

IV

Ha lomb lehetnék, s vinnél, bús avart,
vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,

szabad, majdnem miként Te s adsz neki
erőt, erős úr! - vagy ha csak kora
kamaszidőmnek térne gyermeki

víg lelke vissza, óh, ég vándora!
Midőn társad valék s hivém: elér
a lélek s túlröpül - óh, tán soha

nem zengne jajszóm, mely most esdve kér:
ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,
mert tövisekre buktam, s hull a vér,

s zord órák súlya húz s lánccal fon át,
lelked szabad, vad, büszke rokonát!

V

Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
hulló lomb vagyok én is, ne kímélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,

lomb s lélek hadd kísérje őszi, mély
dallal, mely édes, bár fáj - óh, te zord
lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!

Holt szellemem a Tér ölén sodord,
tört lombként, melytől sarjad újra más!
S dalom égő zenéjét messzi hordd,

mint oltatlan tűzhelyről a parázs
röpül, óh, szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs

kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél!
késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?

Tóth Árpád fordítása

Ozymandiás

Egy messzi vándor jött, ki ős romok
Felöl regélt: A pusztán szörnyű két
Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
Lep egy kőarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok,
S vad szenvedélye még kivésve ég
A hűs kövön, bár, mely véste, a kéz,
S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég.
A talpkövön kevély igék sora:
"Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
Nevem Ozymandiás, urak ura."
Más semmi jel. A roppant rom körül
Határtalan szélesre s hosszura
A holt homoksík némán szétterül.

Tóth Árpád fordítása   

Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
Az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel -
mért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorít, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara
a hold a tengereket:
minden csókol... - S te soha
engemet?

Szabó Lőrinc fordítása 

Dal

A téli fán gyászolva üldögél
egy özvegy nagy madár;
fölötte fagy leng, lassú szél,
és lenn a víz megáll.

A síkos föld kopár, virága jég,
fagy járta át a fát,
csönd van, csak egy malomkerék
suhog a légen át.

Radnóti Miklós fordítása