BARACKFA

Tűzfal tövén görbe barackfa
nyújtogatja ágát a napra;
és ágain, a ritka zöld közt,
máris a sárguló gyümölcsök.

Házak között kis üres kocka,
ide süt be a jó napocska.
Ki is tudja, itt hogyan nőtt föl,
ebből a csupa-cserép földből?

Ki ültette? Leginkább senki -
egy elhajított magból kelt ki,
s mint testvérek a szőlőkben,
él, ha kopáran is, de zölden.

S terem gyümölcsöt, mért ne tenné,
csak övé itt a rengeteg fény,
s áll védőn a tűzfal felette,
rőten az égig meredezve.

Csillagot láttam

Csillagot láttam a szemedben -
egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
még rá is csodálkoztam hosszan,
és fájdalmasan megszerettem,
mert én okoztam.

Mert az életem annyi botlás,
és mennyi álmom a romhalmaz:
a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
egy tiszta csillag, hogy azon láss
és légy irgalmas.

Kis csepp, a harmaté ha ennyi,
ám benne fájdalmad a tenger,
mégis tűrted, hogy hideg szemmel
ne ítéld azt, akit szeretni
akarsz, mert ember.

S éreztem, megszorítva formás
kezedet - mellyel letörölted -
hogy olyan kapocs rajta a könnyed,
mint ami kicsi hegyi forrást
óceánokkal összeköthet.   

Ahogy első gazdája hívta,
mi is csak így becéztük: Mirza.
Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
mit magával hozott a kiscsikó,
mikor egy tavaszi vásár után
udvarunkba vezette apám.

Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány
csendült a szó nagyanya ajakán.
Sehogy se akart békülni vele,
aztán ráhagyta: ,,Egye a fene
ezt a bolondos, furcsa szót."
S így hívta ő is a kiscsikót,

kinek deszkából tákolt kaloda
volt istállónkban külön otthona.
Nappal persze ficánkolt nagyon,
játszott a tyúkokkal az udvaron.
Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
űzte a búgó szarvasbogarat.

Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
hát elkísérte a konyhába is.
Meglátta és kiáltott sikítva:
„Hej, de megijesztettél, te Mirza!"
S ráveregetve a kampós nyakra,
kockacukorral kicsalogatta.

Vasárnap, ha ballagott misére,
lányok között a csikó kísérte.
Kert alól, ha paprikát hozott,
mögötte Mirza ugrándozott
s selymes füvön, petrencék között,
így szerzett nagyanyának örömöt.

Örömöt, kedvet... Aztán egy napon
ebédnél így szólt apám: eladom,
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrémült család,
mindenki letette a kanalát.

S kinek neve talány maradt, titok,
elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót még nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza. 

SZAVAKBÓL ÉLET

A Szavakból is a létező világ
egy-egy látható darabja kiált
felém már egyre tüntetőbben:
kiindulhatnál kezdésül belőlem!
S tolakodón a többi jön vele,
gyerekkorom ringató bölcseje
kis fiókái, egész fészekalja
csicsijjától a férfigyötrelem
vércséjéig mind - s a szó összerakva
még nem a lét, sorokba öntve sem.

Köztük sebnél is sajgóbb hézagok;
s csak úgy szűnnek meg, ha mind én vagyok.
Hogy egybeálljon a dirib-darab,
már vérem s velőm a kötőanyag.
A szenvedéllyel vív az értelem
s nem kontyosával hősi Dugovics
kel-hull naponta, csak én énvelem;
s közben a vérem, ha nem csurog is,
elfogy lassan; a gond egy életen
keresztül szívja észrevétlen,
mint áldozata torkán a menyét -

s mivel nem látni nyílt sebet, se vért,
fejfámra írják: ettől eddig élt.