A katalán származású Tápies személyisége az ötvenes évek közepe táján roppant eredetiségével emelkedik ki az absztrakt expresszionizmus európai vonulatából. Az "informelnek" minden bizonnyal az egyik legjelentősebb képviselője, mentora Miró volt. Főképpen Nietzsche és Ibsen volt rá nagy hatással. Művészete Csehovhoz hasonlítható, szinte alig mond ki valamit, de minden megtörténik. Életműve mindvégig megmarad a világ avantgárd művészetének élvonalában. Az anyag és a textúra iránti különös érdeklődése nem indokolja, hogy az absztrakt festők közé soroljuk, hiszen művészete mindenkor nyilvánvaló kapcsolatot tart a való világgal, jóllehet a kettős értelem csakugyan egyik legfőbb vezérlőelve maradt páratlanul kreatív képzeletének. Teljes életművében a valóságra és az életre összpontosít.

Barcelonában született, 3 évig jogi tanulmányokat folytatott, majd 1943tól véglegesen a festészet mellett kötelezte el magát. 1950ben volt első önálló kiállítása Barcelonában. Az 50es évek elején Párizsban élt, ahová gyakorta visszatért élete során. Munkái számos jelentős nemzetközi gyűjteményben megtalálhatóak. (pl. Tate Galéria, London; Reina Sofia Nemzeti Múzeum, Madrid; Guggenheim Múzeum, New York; Museum of Modern Art, New York; Kuntmuseum Basel; stb.) Fölhagyva szürrealista korszakának formavilágával (1948-1953), ám mágikus képességét az új feladatokhoz igazítva és fölelevenítve ifjúkori tapasztalatait, olyan életművet bontakoztatott ki, amelyben a megtépázott és a vásznon drámai módon elhelyezett anyag különféle tapintási élményekre és képekre utal, melyek némelykor kétértelműek, máskor meg könyörtelenül kézzelfoghatók, de mindig valami mély jelentést hordoznak. Technikája 1953-ra teljesül ki, melyben előszeretettel alkalmazza a ragasztó, gipsz és homok keverékét. Művészete erősen kötődik a falhoz (neve katalánul falat jelent), ez a motívum egész életén át fogja kísérni. Művei nagyvonalú és hatásos művészi intelligenciával szervezett, valójában komplex vizuális jelenségek. Az érzelmek, amelyek ezekből a művekből áradnak, csendes és meditációra serkentő természetűek. Kimérten és tudatosan rendezi többnyire nagyméretű felületeit, a közöttük lévő "folyosókat" és ösvényeket egyszerű és nagyvonalú képszerkezetekké. Azok az első impulzusok, amelyeket többek között nagy honfitársaitól kapott a pálya kezdetén (Picasso-tól, Miró-tól, vagy Klee-től és a szürrealistáktól) elképzeléseinek formálódása során sokat veszítettek jelentőségükből. Tápies megteremtette a maga saját valóságát, festői tájképeket, melyeknek formai feszültségei az üres és csendes terek, valamint a megformált jelkombinációk, a pozitív és negatív, a kitörés és a depresszió, a véletlen és a rend, a szabadság és az ellenőrzés ellentéteiben gyökereznek. Néhány munkája emlékezetünkbe idézi a morzsálódó történelmi városfalakat, parasztházak oldalát, az asszír és egyiptomi piktogramok eltűnő jeleit, melyek elutasítanak minden ésszerű magyarázatot, mégis felidézik a valamikor lehetséges életek valóságát. Más képek elveszett kontinenseket, elpusztult erődítmények alapfalait, krátereket és az óceánokról fújó szélben görgő homokdűnéket "alakítanak". Mégsem metafizikai értelmű, hanem nagyon is "földi" képek ezek, amelyek azonban visszacsalogatnak bennünket sorsunk-létezésünk korábbi szakaszaiba.

Jellegzetesen nyers anyaghasználatán keresztül jutott el hatásos kifejezésmódjához. Használt képeihez cementet, homokot, sarat, testes festékanyagokat. Bár az ember léte közvetlenül nem idéződik fel alakokkal a munkáiban, az emberi jelenlét annál is inkább. Kézjelekben, írt vagy lenyomatként rögzített formában. Egyszerűségével és méltóságával nagy hatással volt a "minimal art" mestereire is. Sebszerű karcolásokkal látja el felületeit. Mediterrán, napszítta, öreg katalán falak ezek, az ősi fal-motívum. Sokszor használ feketét, mely a spanyol festészeten már komoly hagyományra tekint vissza (Goya). A falban sokszor helyez el ajtószerű bekarcolásokat. Az ajtó, ablak bekarcolások mellett ott vannak alapjelei is: vasrácsok, andráskereszt, ovális forma, mely életszimbólum. Gyakori a graffiti - szerű hatás. Bármennyire is absztrakt képek ezek, megmarad bizonyos naturalista hatás. A kép tárggyá válik, a múlt aurájával konkrét anyag jelenik meg rajta. A mágia, az intuíció, az élet, mindaz, amire a művészet törekszik, indította el benne azt a folyamatot, amely azután mindig is foglalkoztatta. 1945-ben lemondott az olajfestékről, hogy szegényes anyagokkal dolgozzék: ócska kartonokkal, WC-papírral, kötéldarabokkal. És mindezt azért, hogy megmutassa az alázatosságnak az igazság felé vezető lehetséges útját, számos más kortárs fiatal művésszel együtt követve ily módon a zen buddhizmus tanításait. Végül erről is lemondott. A kiállító terembe földet és homokot hordott be, kötéldarabokat, bevitte a természetet, és bemutatta a műterem szerszámait. A ‘60-as évektől fogva drámai konstrukciók foglalkoztatják. Sokszor használ szalma-applikációt.