|
A megszabadított Jeruzsálem
Jámbor fegyvert és vezért zeng az ének,
ki Krisztus sírját felszabadította.
Sok dolga volt eszének és kezének,
s a dicső tett sok búbaját okozta:
Pokol dühe nem ártott erejének,
sem ázsiai s líbiai horda.
Tévelygőit, az Égtől gyámolítva,
a szent jelek alá nyerhette vissza.
(I. 1-8)
A megszabadított Jeruzsáleme a világirodalom klasszikus alkotásai közé tartozik,
az európai eposzköltészet egyik remekműve, az olasz késő reneszánsz - prebarokk
irodalom legmagasabb csúcsa. E hőseposz - noha témáját a történelmi múltból
veszi, az első keresztes háború történetét beszéli el - hőseinek magánya,
ellentmondásos lelkivilága, vívódása már a modern kor felé mutat, költészete
pedig örök fényben ragyog, mint minden klasszikus művészet. Nagy hatással volt a
világirodalomra s a magyar irodalomra is: Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmének
költői modellje volt, Arany János pedig Zrínyi és Tasso címmel írta meg
akadémiai székfoglalóját, a magyar összehasonlító irodalomtudomány alapművét, és
A megszabadított Jeruzsálem fordításába is belekezdett.
Aminta -
Szerelmes versek
Tusnády László fordító
Tusnády László eddig is sokat tett az olasz literatúra világirodalmi rangú
klasszikusa, Torquato Tasso magyarországi megismertetéséért. A megszabadított
Jeruzsálem Tusnády-féle fordításának 1995-ös és Tusnády László Arany és Tasso
című értekezésének 1999-es megjelentetése után Tasso egyik legavatottabb hazai
fordítója és kutatója most elkészült az Aminta és a Szerelmes versek
magyarításával, kismonográfia terjedelmű bevezető tanulmány kíséretében. A művek
jelentősége közismert: az Aminta a pásztorjáték európai modellje volt
évszázadokon át, a Szerelmes versek pedig a reneszánsz (petrarkista) olasz líra
hattyúdalát jelentik, s egyik legmagasabb ormát is.
Appenninek szülötte...
Appenninek szülötte
nemes folyó, medred sekély, de híred
messzebb csapott, mint hűs hullámod árja;
mi vándorút mögötte,
mily elhagyott, partod mióta várja,
kinek baráti öblödet ígéred.
A büszke Tölgy öledből szív magába
friss, édes cseppeket, magasba törve
hegyekre, tengerekre nyúlik ága,
majd rám borul az árnya.
Marasztal, szent ez árnyék, meggyötörve
nem enged útra senkit, majd elaltat,
sötét odvába rejt, bezár magához,
ne lásson o, kegyetlen, még megátkoz:
vak istennő, világtalan, nyugalmat
völgyön-hegyen szemétől mégse leltem,
bolyongtam bár kietlen
ösvényeken, rettegve, merre hoznak;
száz nyíl - ütötte seb borítja testem,
tegez-szeméből lőtte rám kegyetlen.
Jaj! épp' hogy napvilágra
jöttem s mélyen sóhajtott egyet ajkam,
már nyugtalan ömölt a fény szemembe,
az álnok és garázda
játéka, célja voltam, foltja rajtam
száz ujjnyomának -- mind oly nyögve forr be.
Szirénem, édes-fényes, tudja, hall-e?
- bölcsőmben ringtam ott, hol teste nyugszik --
követtem volna földbe, sírba menten
égő első sebemben!
Letép anyám melléről, karja addig
elért könyörtelen. S a drága csókok
helyét hányszor mosták azóta könnyek;
belém hasít az emlék: tovatűntek
izzó imáim és sóhajtva szólok:
hogy várt, fiát o többet mégse látta,
felém karját kitárva
hagytam el, ott hasadtak szét e kapcsok.
Mi sors! apám után nehéz nyomodba
botolva űz Ascanius, Camilla.
Keserves bujdosásban,
kemény nyomorban átkos útra nőttem;
gyermekkorom kín, fájdalom sebezte:
mind hirtelen s korábban
ért, jaj a néhány zsenge év mögöttem
sietve ért súlyosra és sötétre.
Csapás, kór agg apámat sem kímélte...
-- de mért soroljam? kell több, hogy sajogva
és búban gazdagon kiálljak
egyként kínnak, világnak?
Sírásra méltó kívülem ki volna?
Nem fékezem már sóhajom se ésszel,
míg kínunk párosan futó folyói
se tudják szenvedésünk elzubogni.
Apám, ó jó apám, ki féltve nézel,
törődött és halott, tudod, siratlak,
így lesznek mind forróbbak
a sír s az ágy: de fenn élsz már örömmel;
hát hódolat, ne gyász szökjék az égnek:
emelje, zengje bús sorom ez ének.
Fordította: Simon Mária Katalin
ZSOLTÁR
Égi Atyám, most, hogy fekete felleg
borult az igaz útra s tébolyogva
járok, s alattam süpped a morotva,
e siralmak völgyén, ím esdekellek:
igazgasd lépteim, s te szent kegyelmed
lámpását gyújtsd fel bennem, hogy lobogva
égjen, s az ösvényt újra megmutassa,
melyet bolyongó lelkem elfelejtett.
S mielőtt behavazná a sivár tél
e fürtöket, s napom gyarló világát
a végleges sötétség el nem oltja:
add, hogy lábaim utad megtalálják,
s öltözködvén kéklő mennyei tollba,
Uram, legeltess, Uram, adj te kvártélyt!
Fordította: Jékely Zoltán
|
