A magyar avantgárd egyik kiemelkedő alkotója. Tizenegy éves korában agyhártyagyulladás következtében elveszítette hallását, ezért abbahagyta iskoláit, és fényképészinasnak tanult. Rajzi alapképzését a Székesfővárosi Iparrajziskolában kapta, amelyet 1903-tól másfél éven át látogatott, majd egy művészeti magániskolában tanult tovább. Négy nyáron át (1907-1910 között) ellátogatott Nagybányára, de nem tagolódott be az iskolába, a Szabad iskolán kívül festett. Bizonyos értékelések szerint lényegében autodidakta volt. A Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) II. tárlatán állított ki először (1908), majd a Könyves Kálmán Rt. Új képek c. kiállításán szerepelt. A Nyolcak művészcsoport tagjaként részt vett azok 1911 -, és 1912-es kiállításán is. Egyik alapító tagja volt a Nyolcak csoportjának. Később csatlakozott az aktivizmus köréhez, a Ma (Kassák Lajos lapja) c. avantgárd folyóirat festőihez. 1918-ban rendezte első kollektív kiállítását a Ma szalonjában. A Nyolcak, majd az aktivisták révén kapcsolatba került a polgári radikális körökkel, különösen Bölöni Györggyel, Ady Endrével és Tersánszky Józsi Jenővel volt bensőséges baráti viszonyban. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, s 1920 márciusában egyéni kiállítást rendezett munkáiból a Modern Galéria. Pár hónappal később Berlinbe költözött, majd 1924-ben innen települt át Párizsba, ahol haláláig élt. 1933-tól tagja volt az Abstraction-Création csoportnak.

1907-től 1909-ig tartó neós korszakában főként a figurális (Cigánymadonna, 1908) enteriőr- (Szobabelső, 1908) és a tájábrázolás foglalkoztatta (Nagybányai utcarészlet, 1908). 1909-től azonban egyre határozottabban jelentkezik formálás módjában egyfajta expresszív kubizmus. Az 1909-es Vörös inges fiú Chaim Soutine látásmódjával mutat rokonságot, míg az 1909-es Sárgaterítős csendélet már a Nyolcak körében is központi szerepet játszó cézanne-i képépítés szabályaihoz igazodik. Az 1910-es évek egyik vezértémája számára a portré. Fénypászmákkal szabdalt geometrizáló szerkezetükben a kubizmus és futurizmus hatását mutató, ám színhasználatukban és lélekelemző mélységükben az expresszionizmussal rokon arcképei a modern magyar portréfestészet festőileg és lélektanilag legösszetettebb alkotásai közé tartoznak (Munkáscsalád, Önarckép, Fülep Lajos, Kassák Lajos, Kosztolányi Dezső). Hasonló átgondolt konstrukció és expresszív lendület jellemzi monumentális hatású aktképeit (Női akt). A bécsi és berlini emigráció éveiben készült festményein – az előzőek következetes folytatásaként – a szintetikus kubizmus zárt és tömör formarendje érvényesül (Család, Híd). Ez a geometrikus stilizálás a húszas évek második felére mind elvontabb formai szerkezeteket eredményez (Város, Tristan Tzara, Csendélet chiantis palackkal II), ami a harmincas évekre nonfiguratív kompozíciókban teljesedik ki. Legtöbb művét itthon a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, vannak képei a székesfehérvári Deák Gyűjteményben is.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon