A szimbolista mozgalom elindítója. Élete hajszál-tánc két világ között: a békés, zavartalan családi élet és a bohémek különc, züllött élete; bűnös kapcsolatok és istenkeresés közt. Hangulatrögzítő költészete olyan költőket ihletett meg, mint Ady Endre, vagy Tóth Árpád. Ez utóbbinak köszönhetjük a magyar műfordítás-irodalom egyik csúcsteljesítményét, Verlaine Chanson d'automne (Őszi chanson) tolmácsolását.   

Metzben született, jómódú polgári család sarjaként. Párizsban jogot tanult, de érdeklődése hamar az irodalom felé fordult. Első verseskötete, a Szaturnuszi költemények (1866) még a parnasszisták hatását mutatja. 1870-ben megnősült, és a feleségéhez írta a Jó Dalt (1870). 1871-ben megismerkedett Arthur Rimbaud-val, s szerelmes lett belé. A két kicsapongó költő viszonya még a szabadelvű párizsi művészeket is megbotránkoztatta. Verlaine többször bántalmazta feleségét, majd elhagyta. Az időközben megszületett fiával nem törődött. A két barát együtt utazgatott Belgiumban és Angliában, de kapcsolatuk egyre feszültebbé vált, a heves jelenetek mindinkább gyakoribbakká váltak. 1873 tavaszán Verlaine hirtelen Brüsszelbe utazott, pénz nélkül Londonban hagyva Rimbaud-t. Rimbaud pár nap múlva találkozott Verlaine-nel egy brüsszeli hotelban, ahol közölte vele, hogy útjaik végérvényesen szétválnak. Ekkor az elkeseredett és részeg Verlaine revolvert rántott elő, és megsebesítette Rimbaud-t a kézfején. Két évre bezárták.  

A börtönben visszatért a valláshoz, és ekkor írta a Szövegtelen románcokat (1874). 1875 januárjában az immár hívő katolikus Verlaine-t kiengedték a börtönből, aki az írással is szakított. Rimbaud-t felkereste Stuttgartban. Megpróbálta meggyőzni, hogy kövesse a példáját, írjon Istenről, a bűnbánatról és minden jóra fordul. A vita hamarosan verekedéssé fajult amelyben Verlaine alulmaradt. 1881-ben jelent meg vallásos verseinek gyűjteménye, Jóság címmel. 1883-ban visszatért Párizsba. Erotikus verseit a Párhuzamosan (1889) című könyv tartalmazza. Az 1884-es Elátkozott költők a szimbolistákat mutatja be. Az alkohol rabjaként, nyomorban és betegen halt meg Párizsban. Központi témája az eszményi szép volt, amelyet szenvtelen hangnemben és precíz stílusban próbált meg elérni. Két legismertebb műve közül az egyik, a Költészettan programvers, melyben elutasítja az erőltetett retorikus gondolati lírát, és a zenét részesíti előnyben. Legismertebb verse az Őszi chanson (1864) nem konkrét élményt "mond el" (ez "csak irodalom" lenne), hanem egy nagyon összetett, többértelmű, bonyolult hangulatot, megérzést: az őszhöz, az elmúlás szokványos jelképéhez fűződő impressziót örökít meg. Megszólal a dalban a haláltól való félelem, de az elmúlás óhajtása is, a beletörődés a "sok tűnt kéj" után a végleges eltűnésbe. A haldokló természettel együtt haldoklik már az emberi lélek, de a pusztulás rettenetét szelíd melankóliába oldja, enyhíti a költemény zenéje, a szavak és főleg a hangok elbűvölő muzsikája.