Életéről keveset tudunk. Apja takács volt, aki festményekkel is kereskedett. Mesterét nem ismerjük, de egyes szerzők szerint lehet, hogy Fabritius tanítványa volt. Feltehetően átvette apja műkereskedését, és bár 1653-ban belépett a delfti festőcéhbe, valószínűleg a kereskedés volt fő jövedelemforrása. Képeit kiegyenlítetlen számlák óvadékaként használta, de nem maradt feljegyzés arról, hogy életében egyet is eladott volna. Ezzel szokás magyarázni azt, hogy olyan kevés mű kapcsolható nevéhez. Alig negyven, biztosan neki tulajdonítható festmény maradt fenn, és ezek nagy része is meglehetősen kisméretű. Lehetséges, hogy csak szabad idejében, főként saját örömére dolgozott, s talán két - három képet ha festett egy évben. Korai művei vallásos vagy mitológiai témájúak. A Krisztus Mária és Márta házában, Diana pihenője. Legkorábbi keltezett festménye A kerítőnő, amelynek meleg sárgái és vörösei az 1650-es évek Rembrandt műhelyének festményeit idézik. Későbbi munkái főként enteriőrök; ezeken egy vagy két alakot látunk, amint levelet írnak vagy olvasnak, hangszeren játszanak, isznak vagy beszélgetnek. Olykor a munka is téma, pl.: Csipkeverő nő. Késői képein a mindennapi elfoglaltságokat olyan emelkedett jelentőséggel ábrázolja, amely nincs arányban valódi fontosságukkal. Belső terei nyugalmat és méltóságot sugároznak; ez a hatás nagyrészt tiszta színeinek (korai képei után színvilágában a hűvös kékek és sárgák dominálnak) és sugárzó fényeinek köszönhető. A gyöngyházszerű fényeknek, amelyekben Vermeer a különösen sima vagy áttetsző tárgyakat, az ékszereket fürdeti, szinte érzéki jellegük van. Késői képein a fény csillogását aprólékos festői technikával érzékelteti - a megvilágított részeket kicsiny festékpontokra bontva ábrázolja. Fényeinek és színeinek lágy áttetszőségét a cserépedények mázához szokták hasonlítani; ez néhány szerzőt arra a feltételezésre indított, hogy a művész talán maga is festett olyan csempéket és edényeket, amelyekről Delft híres volt a 17. században. Kompozíciói gondosan elhelyezett vízszintesekből és függőlegesekből épülnek fel. A négyszögletes tükrök és térképek keretei alapvetően statikus kompozíciót alkotnak, amely fokozza a képből sugárzó nyugalmat. Festményeinek néha csak kis térbeli mélységük van, az egyszerű háttér előtt egyetlen alakot látunk, aki azonban monumentális hatást kelt, sokszor a kép arányainak is ellentmondva, pl.: Tejet öntő lány. Festményein minden tárgynak absztrakt tömegként vagy formaként is jelentősége van. Félrevezető lenne azonban túlhangsúlyozni a festő munkásságának pusztán formai aspektusát, bár a művész nem él a holland zsánerjelenetekre jellemző anekdotikus részletekkel. Festményeinek mindennapi jelentése mellett nem mindig ismerhető fel a szimbolika. A zenei jelenetek például a profán szerelem ábrázolásai, a Gyöngymérő nő pedig a hiúság allegóriája. Más képeinek nyilvánvalóbb szimbolikus tartalmuk van, így A Hit allegóriájának és a művészet allegóriájának, amely Műterem vagy A festészet allegóriája címen ismert. Ez utóbbi szokatlanul nagyméretű, csakúgy, mint a művész kevés tájképének egyike, a Delft látképe, melyet Van Gogh is nagyra értékelt. Halála után elfelejtették, és csak az 1860as években, a naturalizmus iránti érdeklődés feléledésével fedezték fel műveit. Annak ellenére, hogy néhány kritikusa szerint munkáiban kevés az érzelmi tartalom, a 20. században a nagyra becsült művészek között tartják számon. Hírnevének tudható be, hogy képeit sokan próbálták hamisítani.