1. Vadidegenek idejét ne pazaroljuk.

2. Az olvasó legalább egy olyan szereplőt igényel, akiért szurkolhat.

3. Minden szereplőnek akarnia kell valamit, még ha az a valami csupán egy pohár víz is.

4. Minden mondatnak az a dolga, hogy vagy a figura megértését, vagy a cselekmény kibontakozását segítse elő.

5. A történet végéhez minél közelebb kell tenni az elejét.

6. Legyünk szadisták. Bármennyire kedvesek és ártatlanok a főszereplők, mérjük rájuk a lehető legszörnyűbb csapásokat. Hadd lássa az olvasó, hogy figuráink miféle matériából készültek.

7. Csak egy személynek tetsszen amit írunk. Ha sarkig kitárjuk az ablakot és az egész kerek világot magunkhoz akarjuk ölelni, a regényünk csúnya tüdőgyulladást kap.

8. Minél előbb mindenbe avassuk be az olvasót. Fenébe az izgalmakkal. Az olvasónak olyan tökéletesen tisztában kell lennie, hogy mi miért és hol történik, hogy ha netán az egerek megrágják az utolsó lapokat, maga is befejezhesse a könyvet.

Így megy ez
(részlet) 

- Figyeljetek csak: Billy Pilgrim kiesett az időből.
Billy mint öregedő özvegyember aludt el, és az esküvője napján ébredt fel. Bement egy ajtón 1955-ben, és kijött egy másikon 1941-ben.

Majd újra bement ugyanazon az ajtón, és 1963-ban találta magát. Azt mondja, hogy sokszor látta saját születését és halálát, s röpke látogatásokat tesz találomra a közbeékelt eseményeknél.

Mondja ő.

Billy az időben görcsös összevisszasággal mozog, nincs hatalma afelett, hogy hová jut el legközelebb, és így utazásai nem feltétlenül szórakoztatók. Azt mondja, hogy állandóan lámpalázas állapotban él, mert sohasem tudja, hogy legközelebb életének melyik részében kell színre lépnie.

Billy New York államban, Iliumban született, 1922-ben, egy helybeli borbély egyetlen gyermekeként. Furcsa külsejű gyerek volt, és furcsa külsejű fiatalember lett belőle, magas és gyenge, és olyan alakú, mint egy Coca-Colás palack. Elvégezte az iliumi középiskolát, méghozzá az osztály legjobbjai között, majd egy félévet hallgatott az iliumi optometriai főiskola esti tanfolyamán, egészen addig, amíg be nem hívták katonai szolgálatra a második világháborúban. Az apja a háború alatt halt meg, vadászat közben baleset érte. Így megy ez.

Billy Európában a gyalogságnál szolgált, majd német fogságba esett. Miután 1945-ben becsülettel leszerelt a katonaságtól, újra beiratkozott az iliumi optometriai főiskolára. Utolsó éves korában eljegyezte az iskola alapítójának és tulajdonosának a lányát, majd enyhe ideg-összeroppanást kapott.

A veteránok kórházában kezelték, Placid-tó közelében; sokkolták, majd elbocsátották. Feleségül vette a menyasszonyát, befejezte a tanulmányait, és az apósa segítségével megkezdte üzleti tevékenységét Iliumban. Ilium optikusok számára különösen kedvező város, mert ott van az Általános Vasöntő és Vasgyár Részvénytársaság. Minden egyes alkalmazottjának védőszemüveget kell vásárolnia, és feltétlenül viselnie is kell mindenütt, ahol a gyártási folyamatok végbemennek. Az Á. V. V. Rt.-nek Iliumban hatvannyolcezer alkalmazottja van. És ezeknek rengeteg lencsére és rengeteg keretre van szükségük.

A keret hozza a pénzt.

Billy meggazdagodott. Két gyereke született. Barbara és Robert. Amikor eljött az ideje, Barbara, a lánya, férjhez ment egy másik optometrikushoz, aki Billy segítségével kezdte meg üzleti tevékenységét. Billy fiával, Roberttel rengeteg baj volt a középiskolában, de aztán bevonult a híres Zöldsapkásokhoz. Egyenesbe jött, nagyszerű fiatalember lett belőle, és Vietnámban harcolt.

1968 legelején optometrikusok egy csoportja -- Billy is köztük volt -- kibérelt egy repülőgépet, hogy Iliumból Montrealba, egy nemzetközi optometriai kongresszusra repüljön. Vermontban a gép nekiütközött a Sugarbush-hegy csúcsának. Billy kivételével mindenki meghalt. Így megy ez.

Miközben Billy egy vermonti kórházban lábadozott, a felesége belehalt egy véletlen szén-monoxid-mérgezésbe. Így megy ez.

Amikor Billy a légi katasztrófa után végül hazaért, egy ideig nyugton maradt. Egy rettenetes forradás húzódott végig a koponyáján. Nem praktizált tovább. Volt egy házvezetőnője. A lánya majdnem mindennap átjött hozzá.

És akkor Billy, se szó, se beszéd, fogta magát, és elment New Yorkba, és fellépett az egyik rádió éjszakai vitaműsorában. Arról beszélt, hogy kiesett az időből. Azt is elmondta, hogy 1967-ben elrabolta egy repülő csészealj. A csészealj, magyarázta Billy, a Tralfamador bolygóról jött. Őt is elvitték a Tralfamadorra, ahol is egy állatkertben meztelenül kiállították. Az állatkertben összepároztatták egy hajdani földlakó filmsztárral, név szerint Montana Wildhackkel.

Néhány iliumi éjszakai bagoly hallotta Billyt a rádióban, és egyikük felhívta Billy lányát, Barbarát. Barbara kiborult. Férjével együtt azonnal New Yorkba utazott, és hazavitte Billyt. Billy jámboran kitartott amellett, hogy amit a rádióban elmondott, az mind igaz. Azt állította, hogy a tralfamadoriak a lánya esküvőjének éjszakáján rabolták el. Azért nem hiányzott, mert a tralfamadoriak egy időcsatornán vitték át, így aztán évekig lehetett Tralfamadoron, miközben a Földtől csak egy mikromásodpercig volt távol.

Eltelt egy egész hónap minden incidens nélkül, de akkor Billy levelet írt az iliumi News Leader című lapnak, s azt a szerkesztőség le is közölte. Billy ebben leírta, hogy milyenek a Tralfamador lakói.

A levél szerint a magasságuk két láb, a színük zöld, és vízvezetékpumpa alakjuk van. A pumpás részük a földön áll, s végtelenül hajlékony nyelük rendszerint az ég felé mered. Minden nyél tetején egy kis kéz van, egyetlen zöld szemmel a tenyerén. Igen barátságos teremtmények, és négy dimenzióban látnak. Nagyon sajnálják a földlakókat, amiért azok csak három kiterjedésben tudnak látni. A földlakók számos csodálatra méltó dolgot tanulhatnak tőlük, különösen az idővel kapcsolatban. Billy megígérte, hogy a következő levélben elmond egyet s mást ezekről a csodálatos dolgokról.

Billy a második levelén dolgozott, amikor az első megjelent. A második levél valahogy így kezdődött:

"A legfontosabb dolog, amit a Tralfamadoron megtanultam: hogyha valaki meghal, az csak úgy tűnik, mintha meghalt volna. Továbbra is tökéletesen eleven marad a múltban, éppen ezért nagy butaság, ha sírnak a temetésén. Minden egyes pillanat, a múlt, a jelen és a jövő, mindig is létezett, és mindig létezni fog. A tralfamadoriak pontosan úgy látják a különböző pillanatokat, ahogy mi például a Sziklás-hegység egyik szakaszát láthatjuk. Ők azt is észlelni tudják, hogy mennyire állandó minden pillanat, és meg tudnak látni bármely pillanatot, amely érdekli őket. Ez csak illúzió itt nálunk, a Földön, hogy az egyik pillanat úgy követi a másikat, mint a zsinórra felfűzött gyöngyszemek, meg hogy ha egyszer elszállt egy pillanat, akkor az örökre eltávozott. Ha egy tralfamadori megpillant egy holttestet, csupán arra gondol, hogy a halott személy abban az adott pillanatban rossz állapotban van, ám ugyanez a személy számos más pillanatban remekül érzi magát. Mármost, ha én jómagam azt hallom, hogy valaki meghalt, egyszerűen vállat vonok, és azt mondom, amit a tralfamadoriak is mondanak a halottakra, ez pedig az, hogy: Így megy ez."

(Forrás: Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd. Maecenas Kiadó, 2001.)