|
Utópia 14/Gépzongora
Vonnegut első regényének
központjában a modern technika uralta jövő és az ennek eljövetelét előmozdító,
elitista és öntelt mérnöktársadalom áll. A mérnökök minden munkafolyamatot
automatizálnak, minden a gépek felügyelete alatt áll, de azt, hogy ezzel az
embereket megfosztják a hasznosság érzésétől, már nem veszik figyelembe.
Felfogásuk szerint a mérnökökön kívül mindenki felesleges, ugyanakkor
mindenkinek hálát kell éreznie az életet "megkönnyítő" mérnökök iránt. E
kiváltságos technokraták egyike, az Ilium Művek (valójában a General Electric)
mérnöke, Paul Proteus szembesül az egyszerű emberek és önnön boldogtalanságával,
egyszersmind a gyárban végzett munka általánosan elidegenítő jellegével.
Csatlakozik egy kialakulóban lévő mérnökellenes forradalomhoz, majd a mozgalom
egyik vezetője lesz. A felkelők sikeresen elfoglalják Ilium városát, szétverik a
gépeket, majd – immár hasznos elfoglaltságot találván maguknak – szép sorban
megjavítják őket. Ezzel aztán kezdetét veszi a "szép, új világ" újbóli
felépítése: a gépromboló forradalom elbukott. Ebben az első regényében a General
Electric embertelen világában tapasztalt élményeit dolgozta fel antiutópisztikus
módon, s bár a könyv végkifejlete reménytelenséget, kiúttalanságot sugall, a
kezdő író szellemessége, nyelvi fordulatai és antropológián edzett
emberismerete, társadalomelemző vénája már itt is megmutatkozik. Vonnegut
eredetileg a Player piano (Gépzongora) címet adta regényének, de a kiadók a "science
fiction" korábbi népszerűségét kihasználva az Utopia-14 (Utópia 14) címmel
látták el. Az első magyar fordítás is ez utóbbi címen jelent meg – a kor
paraméterei szerint cenzúrázva –, az első korrekt hazai kiadásig (Gépzongora)
még három évtizedet kellett várni.

IDÉZETEK
Kurt
Vonnegut 8 pontja
1. Vadidegenek idejét ne pazaroljuk.
2. Az olvasó legalább egy olyan szereplőt igényel, akiért szurkolhat.
3. Minden szereplőnek akarnia kell valamit, még ha az a valami csupán egy pohár
víz is.
4. Minden mondatnak az a dolga, hogy vagy a figura megértését, vagy a cselekmény
kibontakozását segítse elő.
5. A történet végéhez minél közelebb kell tenni az elejét.
6. Legyünk szadisták. Bármennyire kedvesek és ártatlanok a főszereplők, mérjük
rájuk a lehető legszörnyűbb csapásokat. Hadd lássa az olvasó, hogy figuráink
miféle matériából készültek.
7. Csak egy személynek tetsszen amit írunk. Ha sarkig kitárjuk az ablakot és az
egész kerek világot magunkhoz akarjuk ölelni, a regényünk csúnya tüdőgyulladást
kap.
8. Minél előbb mindenbe avassuk be az olvasót. Fenébe az izgalmakkal. Az
olvasónak olyan tökéletesen tisztában kell lennie, hogy mi miért és hol
történik, hogy ha netán az egerek megrágják az utolsó lapokat, maga is
befejezhesse a könyvet.
Így megy ez
(részlet)
- Figyeljetek csak: Billy Pilgrim kiesett az időből.
Billy mint öregedő özvegyember aludt el, és az esküvője napján ébredt fel.
Bement egy ajtón 1955-ben, és kijött egy másikon 1941-ben.
Majd újra bement ugyanazon az ajtón, és 1963-ban találta magát. Azt mondja, hogy
sokszor látta saját születését és halálát, s röpke látogatásokat tesz találomra
a közbeékelt eseményeknél.
Mondja ő.
Billy az időben görcsös összevisszasággal mozog, nincs hatalma afelett, hogy
hová jut el legközelebb, és így utazásai nem feltétlenül szórakoztatók. Azt
mondja, hogy állandóan lámpalázas állapotban él, mert sohasem tudja, hogy
legközelebb életének melyik részében kell színre lépnie.
Billy New York államban, Iliumban született, 1922-ben, egy helybeli borbély
egyetlen gyermekeként. Furcsa külsejű gyerek volt, és furcsa külsejű fiatalember
lett belőle, magas és gyenge, és olyan alakú, mint egy Coca-Colás palack.
Elvégezte az iliumi középiskolát, méghozzá az osztály legjobbjai között, majd
egy félévet hallgatott az iliumi optometriai főiskola esti tanfolyamán, egészen
addig, amíg be nem hívták katonai szolgálatra a második világháborúban. Az apja
a háború alatt halt meg, vadászat közben baleset érte. Így megy ez.
Billy Európában a gyalogságnál szolgált, majd német fogságba esett. Miután
1945-ben becsülettel leszerelt a katonaságtól, újra beiratkozott az iliumi
optometriai főiskolára. Utolsó éves korában eljegyezte az iskola alapítójának és
tulajdonosának a lányát, majd enyhe ideg-összeroppanást kapott.
A veteránok kórházában kezelték, Placid-tó közelében; sokkolták, majd
elbocsátották. Feleségül vette a menyasszonyát, befejezte a tanulmányait, és az
apósa segítségével megkezdte üzleti tevékenységét Iliumban. Ilium optikusok
számára különösen kedvező város, mert ott van az Általános Vasöntő és Vasgyár
Részvénytársaság. Minden egyes alkalmazottjának védőszemüveget kell vásárolnia,
és feltétlenül viselnie is kell mindenütt, ahol a gyártási folyamatok
végbemennek. Az Á. V. V. Rt.-nek Iliumban hatvannyolcezer alkalmazottja van. És
ezeknek rengeteg lencsére és rengeteg keretre van szükségük.
A keret hozza a pénzt.
Billy meggazdagodott. Két gyereke született. Barbara és Robert. Amikor eljött az
ideje, Barbara, a lánya, férjhez ment egy másik optometrikushoz, aki Billy
segítségével kezdte meg üzleti tevékenységét. Billy fiával, Roberttel rengeteg
baj volt a középiskolában, de aztán bevonult a híres Zöldsapkásokhoz. Egyenesbe
jött, nagyszerű fiatalember lett belőle, és Vietnámban harcolt.
1968 legelején optometrikusok egy csoportja -- Billy is köztük volt -- kibérelt
egy repülőgépet, hogy Iliumból Montrealba, egy nemzetközi optometriai
kongresszusra repüljön. Vermontban a gép nekiütközött a Sugarbush-hegy
csúcsának. Billy kivételével mindenki meghalt. Így megy ez.
Miközben Billy egy vermonti kórházban lábadozott, a felesége belehalt egy
véletlen szén-monoxid-mérgezésbe. Így megy ez.
Amikor Billy a légi katasztrófa után végül hazaért, egy ideig nyugton maradt.
Egy rettenetes forradás húzódott végig a koponyáján. Nem praktizált tovább. Volt
egy házvezetőnője. A lánya majdnem mindennap átjött hozzá.
És akkor Billy, se szó, se beszéd, fogta magát, és elment New Yorkba, és
fellépett az egyik rádió éjszakai vitaműsorában. Arról beszélt, hogy kiesett az
időből. Azt is elmondta, hogy 1967-ben elrabolta egy repülő csészealj. A
csészealj, magyarázta Billy, a Tralfamador bolygóról jött. Őt is elvitték a
Tralfamadorra, ahol is egy állatkertben meztelenül kiállították. Az állatkertben
összepároztatták egy hajdani földlakó filmsztárral, név szerint Montana
Wildhackkel.
Néhány iliumi éjszakai bagoly hallotta Billyt a rádióban, és egyikük felhívta
Billy lányát, Barbarát. Barbara kiborult. Férjével együtt azonnal New Yorkba
utazott, és hazavitte Billyt. Billy jámboran kitartott amellett, hogy amit a
rádióban elmondott, az mind igaz. Azt állította, hogy a tralfamadoriak a lánya
esküvőjének éjszakáján rabolták el. Azért nem hiányzott, mert a tralfamadoriak
egy időcsatornán vitték át, így aztán évekig lehetett Tralfamadoron, miközben a
Földtől csak egy mikromásodpercig volt távol.
Eltelt egy egész hónap minden incidens nélkül, de akkor Billy levelet írt az
iliumi News Leader című lapnak, s azt a szerkesztőség le is közölte. Billy ebben
leírta, hogy milyenek a Tralfamador lakói.
A levél szerint a magasságuk két láb, a színük zöld, és vízvezetékpumpa alakjuk
van. A pumpás részük a földön áll, s végtelenül hajlékony nyelük rendszerint az
ég felé mered. Minden nyél tetején egy kis kéz van, egyetlen zöld szemmel a
tenyerén. Igen barátságos teremtmények, és négy dimenzióban látnak. Nagyon
sajnálják a földlakókat, amiért azok csak három kiterjedésben tudnak látni. A
földlakók számos csodálatra méltó dolgot tanulhatnak tőlük, különösen az idővel
kapcsolatban. Billy megígérte, hogy a következő levélben elmond egyet s mást
ezekről a csodálatos dolgokról.
Billy a második levelén dolgozott, amikor az első megjelent. A második levél
valahogy így kezdődött:
"A legfontosabb dolog, amit a Tralfamadoron megtanultam: hogyha valaki
meghal, az csak úgy tűnik, mintha meghalt volna. Továbbra is tökéletesen eleven
marad a múltban, éppen ezért nagy butaság, ha sírnak a temetésén. Minden egyes
pillanat, a múlt, a jelen és a jövő, mindig is létezett, és mindig létezni fog.
A tralfamadoriak pontosan úgy látják a különböző pillanatokat, ahogy mi például
a Sziklás-hegység egyik szakaszát láthatjuk. Ők azt is észlelni tudják, hogy
mennyire állandó minden pillanat, és meg tudnak látni bármely pillanatot, amely
érdekli őket. Ez csak illúzió itt nálunk, a Földön, hogy az egyik pillanat úgy
követi a másikat, mint a zsinórra felfűzött gyöngyszemek, meg hogy ha egyszer
elszállt egy pillanat, akkor az örökre eltávozott. Ha egy tralfamadori
megpillant egy holttestet, csupán arra gondol, hogy a halott személy abban az
adott pillanatban rossz állapotban van, ám ugyanez a személy számos más
pillanatban remekül érzi magát. Mármost, ha én jómagam azt hallom, hogy valaki
meghalt, egyszerűen vállat vonok, és azt mondom, amit a tralfamadoriak is
mondanak a halottakra, ez pedig az, hogy: Így megy ez."
(Forrás: Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd. Maecenas Kiadó, 2001.)
|