A csoda
(Elbeszélések könyve - részlet)

   Az ég tündöklő kékjét egy pillanat alatt eltakarták a sötét viharfelhők, a mindig oly tiszta víz szempillantás alatt vált zavarossá, és szinte a semmiből kerekedett akkora szél, amely irtózatos dühében fákat tépett ki gyökerestül és a tó vizét felkorbácsolta, olyannyira, hogy méteres hullámok ostromolták a part menti sziklákat, az ég csatornái megnyíltak, összefüggő vízfüggönyt vonva a szem elé.
   A tó körül élő halászok jól ismerték a tónak ezt a kettős arcát, mint a szeszélyes asszonyt, aki az egyik pillanatban még odaadó szerető, hogy a következőben dühöngő fúriává váljon, és ezért imádkoztak minden reggel, nem is Istenhez, hanem a tó szelleméhez, (ki tudja, nem valami ősi vallás emlékeként-e) nehogy a nyílt vízen érje őket egy ilyen vihar, de ennek ellenére is évente halászok tucatjainak életét követelte, cserébe azért a bőséges zsákmányért, amit naponta nekik adott.
   A viharos tavon most is egy bárka hánykolódott, rajta halálra rémült halászokkal, akik tudták, hogy ütött az utolsó órájuk, és kétségbeesett kiáltásaikkal hívták segítségül Istent. Családapák siratták gyermekeiket, akiket árván hagynak, fiúk búcsúztak zokogva anyjuktól és nővérüktől, és reménykedtek, hogy a kegyetlen tó legalább a testüket visszaadja szeretteiknek, hogy elbúcsúzhassanak tőlük.
    A parton ekkor már összecsődültek a falubéliek, a halászok hozzátartozói, és azok a szerencsések, akik még idejében ki tudtak menekülni a partra a dühöngő vihar elől, és most iszonyodva nézték, ahogy a méteres hullámok úgy dobálják a törékeny bárkát, miként a gyermek játszik labdájával. A bárka időnként veszélyesen megközelítette a part menti sziklákat, azzal fenyegetve, hogy azok pozdorjává zúzzák, és ilyenkor a parton állók iszonyodva kiáltottak fel, az asszonyok pedig befogták a gyerekek szemét, de a bárka valahogy elkerülte a sziklákat és a tó közepe felé sodródott. A sors, mielőtt beteljesítette végzetüket, még eljátszotta kegyetlen játékát, és tobzódott a fedélzeten állók halálfélelmében.
   A parton egy férfi állt, aki a szerencsétlenek vergődését figyelte, látszólag tudomást se véve a tomboló viharról és a zuhogó esőről, úgyhogy a haja csomókban tapadt a bőréhez, mégse tett egyetlen mozdulatot se, hogy megvédje magát. Egykedvűen nézte az elemek kényének-kedvének kitett hajót halálra szánt utasaival. Olyannyira kirítt az összképből, amikor a parton fel-alá rohangáltak az emberek, miközben a bárka halálra szánt utasai kétségbeesett kiáltásaikkal hívták fel magukra a figyelmet, egyszóval olyannyira az ellentéte volt mindennek, mint a nyugalom szobra a pokol tornácán, hogy lassan a parton állók is felfigyeltek rá, sőt, a bárka utasai is észrevették, és most már hozzá könyörögtek segítségért, hogy mentse ki őket a halál karmaiból. A férfi pedig csak nézte őket, majd kinyújtotta feléjük mindkét karját, mint az anya, mikor hívja gyermekét, és ez a mozdulat olyan megnyugtató volt, hogy a bárkában ülők elnémultak, és a dühöngő vihar érezhetően kezdett csitulni, mígnem újra kisütött a nap, és szétkergette a viharfelhőket, hogy pár pillanat múlva a hullámok újfent békésen nyaldossák a sziklákat, és a hajó befutott az öbölbe.
   A bárka utasai önfeledt ujjongással üdvözölték a visszanyert életet, és partra lépve összeölelkeztek szeretteikkel, csak egy öreg vált ki a tömegből, és indult el az idegen felé. Eléje érve földig meghajolt:
   – Kit tiszteljünk életünk megmentőjében?
   Az idegen először csak mosolygott, majd megszólalt:
   – Én vagyok, aki eljöttem, mert megígértem, hogy eljövök. Te pedig Péter vagy.
   – Igen uram, az vagyok, Péter a nevem – mondta csodálkozva az öreg.
   – Hát akkor jöjj, és kövess!
   – Hova, uram?
   – Te halász vagy, és az is maradsz, emberek halásza.
   Az öreg tanácskozni kezdett a többi halásszal, akik időközben köréjük gyűltek, és csakhamar arra a meggyőződésre jutottak, hogy az idegen minden jel szerint bolond, de akárhogy is van, megmentette az életüket, és ezért hálásnak kell lenniük neki:
   – Nem követhetlek uram, hisz családom van, gondoskodnom kell róluk – mondta végül. – De jöjj, itt van nem messze a házam, és én illő tisztelettel megvendégellek.
   A tömeg elindult a faluba, körülvéve az idegent, aki tűrte, hogy az asszonyok hálálkodva csókolgassák a kezét, amiért megmentette apjukat, férjüket, fiukat. Útközben a halászok még mindig a viharról beszélgettek, mintha még most se tudnák elhinni, hogy túlélték, amit emberemlékezet óta senki sem élt túl, akit kint ért a tavon, és tisztelettel vegyes félelemmel pillantgattak az idegenre, aki lehet, hogy varázsló, lehet, hogy bolond.
   Ezek a kemény munkában eldurvult emberek, akik naponta tették kockára az életüket azért, hogy családjukat eltartsák, ugyanúgy a babonák világában éltek, mint apáik, nagyapáik, és hosszú generációkig visszamenőleg minden ősük. Hittek a tó szellemében, amelyik, ha úgy tetszik neki, hát elveheti az életüket, és ha éppen úgy tartja kedve, kiragadhatja őket a biztos halálból. Illő tehát az idegennel nemcsak tiszteletből, hanem félelemből is jól bánni. Ekképpen pusmogtak az emberek egymás közt, mialatt a falu felé vonultak, és meggyőződésükben csak megerősítette őket az, hogy az idegen láthatóan úgy fogadta a hála megnyilvánulásait, mint ami nemcsak méltó, de teljes joggal meg is illeti őt.

   A falu apraja nagyja összeszaladt a nagy hírre Péter házánál, amely kicsinek is bizonyult ekkora tömeg befogadására, úgyhogy az idegen kénytelen volt kimenni a ház elé, hogy kielégítse a kíváncsiak kíváncsiságát. Még be se fejezték a szerény lakomát, amivel Péter, a halászok vezetője vendégelte meg az idegent, mikor hozták az első betegeket, a nyomorultak közt is a legnyomorultabbakat, akik valami újabb csodában reménykedtek, mert már nem tudtak hinni másban, mint a csodában. Jöttek betegek, akiknek nem volt pénzük orvosra, nyomorékok, akiket már egyet-len orvos se biztatott, megtörtek, akik nem tudtak belenyugodni szeretteik elvesztésébe, és ő mindenkit meggyógyított, aki hozzáment. Annyi nép gyűlt köréje a kis halászkunyhóban, hogy kénytelenek voltak megbontani a falat, hogy mindenki láthassa, aki látni akarta, csak egy pillantást vetni rá, mert sokaknak már ez elég volt, hogy lássák a csodát, mert az emberek ki voltak éhezve a csodákra, és most, hogy volt köztük valaki, aki képes volt csodákat művelni, mindenki látni akarta.
   A betegek már pusztán attól is meggyógyultak, ha megérinthették a ruháját, és ő kifogyhatatlan türelemmel és szelídséggel gyógyította a szerencsétleneket. Asszonyok hozták eléje gyermekeiket, hogy áldja meg őket, és ő derűs szívvel áldotta meg őket, és beszélt hozzájuk, tanította az embereket, azok pedig szomjasan itták szavait, mert volt valami a szavaiban, ami megérintette ezeknek az egyszerű embereknek a lelkét, mert az ő nyelvükön szólt hozzájuk, és nem arról beszélt, hogy milyen rosszak, hanem arról, hogy milyen nehéz élet jutott nekik, és ez az élet könnyen csábít a bűnre, de aki képes ellenállni ennek a csábításnak, az az életet nyeri vissza, mert a bűn az maga a halál. A lelke hal meg az embernek a bűnben, és ha a lelkét el-veszti, sose lehet boldog. Ezért tehát mindenki igyekezzen úgy élni, hogy ne hasonuljon meg a lelkével, mert csak a szelídek lehetnek boldogok, míg a dühöngők állandóan dühük tüzében élnek, és sose lesz számukra megnyugvás.
   Elé vittek egy lányt, aki megszállottként bolyongott a környéken, éjszakai szállása mindig ott volt, ahol éppen ráesteledett, ha jólelkek megszánták és beengedték házukba, akkor egy zugban volt a menedéke, máskor az ál-latok közt vackolta be magát. Jótét lelkek adományaiból élt, akik meghívták asztalukhoz a tébolyodott lányt. Ő a szemébe nézett, és rögtön látta a lelkében megbúvó mély fájdalmat, akit eddig senki se értett, és mint a szennyezett vizű forrás mérgezte lelkét. Anyja szülés közben halt meg, mikor vele vajúdott, még alig volt három éves, amikor apja nem bírta tovább viselni bánatát, és véget vetett életének, és tizenöt éves, mikor fivérei egy viharban mind elpusztultak. Ennyi csapás kellett ahhoz, hogy kóborolni kezdjen, mint valami holdkóros. A lányhoz lépett, és a többiekhez fordult:
   – Az élet szentje ő köztetek, mert kevesen szenvednek többet, mint ő – majd a lány felé fordult, fejét két keze közé fogva kényszeríttette, hogy a szemébe nézzen. – Ne félj, mert eljött a feloldozás órája, amiképp minden szenvedés egyszer véget ér.
   A lány szemében először riadalom tükröződött, annyi év után az értelemnek valami jele, majd mintha nyomasztó, mély álomból ébredt volna, egy pillanatra megingott, hogy félő volt, elesik, de nem ez történt, hanem értetlenül nézett körül, és láthatóan nem értette, hogy mit keres itt ennek a tömegnek a közepén, majd elsietett.
   A tömeg hirtelen szétvált egy szigorú, szikár alak előtt, akit reverendájáról azonnal fel lehetett ismerni, ő volt a falu papja, és egyenesen az idegen felé tartott, a tömeget egy néma intéssel oszlatta fel. Az emberek szótlanul engedelmeskedtek, és a tömeg feloszlott, mint a gyerekek, akik rossz fát tettek a tűzre, és ennek tudatában is vannak. Az idős pap megállt az idegen előtt, reszketett a szája széle felindultságában, és vádlón a másikra mutatott:
   – Ki vagy te, és mi jogon teszed, amit teszel?
   – Én vagyok, aki eljöttem, mert megígértem, hogy eljövök.
   - És mi jogon művelsz itt csodákat, mi jogon zaklatod fel ezeket az embereket?
   Az idegen éppoly szelíden és megértőn nézett a másikra, mint találkozásuk első pillanatában, ami csak még jobban bőszítette a másikat:
   – Az emberek szenvednek, és én azért jöttem, hogy enyhítsem a szenvedést.
   – Csakhogy te elmész, és ezek az emberek megint szenvedni fognak, és akkor hogyan prédikáljak nekik a templomban az Istenről, aki jó és kegyelmes, de rajtuk nem segít, de te itt voltál köztük, és meggyógyítottad őket.
   – Ők nem tudják, hogy ki vagyok, és kinek a nevében művelem ezeket, de te tudod.
   – Tévedsz, én se tudom. Bár úgy viselkedsz és beszélsz, mint Ő, de honnan tudjam, hogy Ő vagy- e, és nem az, aki az Ő helyét akarja elfoglalni?
   Az idegen nem szólt semmit, csak mélységes szomorúsággal nézett a másikra.
   – Nem, ne nézz rám így ezzel a vádló tekintettel, hisz te magad mondtad, hogy legyünk éberek, mert sokan lesznek a hamisak, és csak egy az igaz, és az én dolgom pont az, hogy ezeket a szegény együgyű embereket megmentsem a tévelygéstől. Ezért hát kérlek, menj el!
   Az idegen nem válaszolt, csak elindult kifelé a faluból, és a pap, aki még mindig ott állt, ahol az előbb, tekintetével követte őt. Az emberek, akiknek nem volt más dolguk, még ott ólálkodtak a ház körül, a halászok már visszatértek munkájukhoz, kimentek a tóra, kivetették hálóikat, és elfeledkeztek az idegenről, aki köztük volt, csak a bolond lány tűnt el a faluból.