Ars poetica 

Az utóbbi időben szemlélődő álláspontra helyezkedtél.

Mint a gyerek, akit a társai nem vesznek be a közös játékba. Duzzogva félrevonul: Nem is baj, amúgy is túl jó vagy nekik, és különben is majd kitalálsz magadnak egy sokkal jobb játékot, amit csak te fogsz játszani egyedül. Ez a játék pedig az irodalom. Ez az a terep, ahol minden következmény nélkül rosszmájúskodhatsz, és szabadon engedheted cinizmusodat anélkül, hogy kutyának néznének. A néző nem vehet részt a játékban, csak a pálya széléről figyelheti azt, ellenben megvan az a kiváltsága, hogy bármikor bekiabálhat, és szidhatja a játékosok anyját...

Az irodalom olyan, mint az álarcosbál, az ember kénytelen önmagát adni, mégis egyfajta álarc mögé bújik. Talán erre éreztél rá másfél évtizeddel ezelőtt is, amikor úgy döntöttél, hogy az irodalom terén fogod az emberiséget boldogítani. A bohóc figurája mindig is közel állt hozzád, ahogy gondosan kimázolva, ormótlan nagy cipőiben megjelent a porondon te mindig legszívesebben sírva fakadtál volna. Olyan elesettnek tűnt, és te pont azon sírtál, amin a többiek nevettek. Valahogy az a harsány vidámság, amivel megjelent, sehogy se illett egész megjelenéséhez. Ezt a bohócszerepet vállaltad el te is, amikor kimozdultál otthonról az emberek közé. A könnyeidet, mint a többiek te is szégyellted, épp ezért sohase sírtál, és már abban se vagy biztos, hogy még képes volnál e rá.

Néha úgy érzed, hogy nagyon jó színész lett volna belőled.

2006.