sírrablók  

– Pszt!! – szólt hátra Melós, amikor Döncike talpa alatt megreccsent egy száraz gally – Úgy jársz, mint egy elefántcsorda.
– Ugyan ki hallaná meg, talán a halottak? – morogta a háta mögött Döncike. Melós nem szólt semmit, inkább magában káromkodott egy sort, nem akart most még Döncike érzékeny lelkével is bíbelődni, aki nemcsak szellemileg volt egy nyolc éves gyerek színvonalán, de a lelke is egy kisgyereké volt, és ha megmakacsolta magát, hát hat ökörrel se lehetett volna jobb belátásra bírni. Némán mentek tovább, a temetőt szinte nappali fényben fürösztötte a telihold, a zseblámpának majd csak a kriptában veszik hasznát. Tudták, hogy mit akarnak. A környék hajdani birtokos családjának a temetőben volt a kriptája, és nekik egy finom megmunkálású ezüstkardot kellett elhozniuk, amit az utolsó gróffal együtt temettek el, akivel férfiágon kihalt a család, és az özvegy közvetlenül a temetés után el is költözött a környékről, két lányával, legalábbis ezt mondta az orgazda, akiben egy Öveges professzor veszett el, mert az volt a mániája, hogy ha már egyszer megrabolnak valakit, legalább azt tudják, hogy kit. Máskor nem vállalta volna ezt a munkát, de épphogy szabadult, és szüksége volt a pénzre... Valahol egy bagoly huhogott.
– Hallottad?
– Mit?
– Huhogott a bagoly.
– És?
– Aki bagolyhuhogást hall, rövidesen meghal.
Döncike néha kifejezetten idegesítő tudott lenni, de hát minden barátságnak vannak árnyoldalai, bár ő gyakran kifejezetten e nagy gyerek apjának érezte magát.
– Ne nyavalyogj, mint egy babonás vénasszony! – mordult rá, de ugyanakkor érezte, hogy valami különös hangulat lesz úrrá rajta. – Ha akarsz, fordulj vissza, a munkát magam is megcsinálom, de akkor a pénzből egy fityinget se kapsz.
– Jól van no – mondta Döncike sértődötten. – Mondtam én, hogy nem megyek?
– Ne is mondd!
– Az embernek még szólni se szabad – duzzogott tovább Döncike.
Melós hallotta a megjegyzést, de elengedte a füle mellett. Egészen más kötötte most le a figyelmét. A keresztek ijesztő árnyékot vetettek, és hiába mondogatta, hogy mindez csupán babonaság, nem tudott a rossz előérzettől szabadulni.
– Messze van még? – hallotta a háta mögött Döncike hangját
– Már nem, megérkeztünk.
Megálltak egy kicsiny épület előtt, aminek a bejáratát rács védte, rajta rozsdás lánc. A bejárat két oldalán két kerub védte a halottak örök nyugodalmát.
– Lássunk munkához. Add ide a feszítővasat!
Döncike előrenyújtotta a feszítővasat, ő pedig beleakasztotta a láncba. Nekiveselkedett, de az ő ereje kevésnek bizonyult.
– Nem segítenél?! – szólt rá dühösen Döncikére – Mégis mit gondolsz, mért hoztalak magammal?
Döncike átvette a vasat és nekifeszült, az erőlködéstől hangosan szuszogott, de a lánc hamarosan lepattant. Belökte a rácsot, ami fülsértő csikorgással nyílt ki.
– É-én nem megyek be veled, megvárlak itt kint – mondta Döncike sápadtan, és csuklott egyet.
– Mi van, berezeltél?
– Te is tudod, hogy bent egy varázsló is nyugszik, aki elpusztít mindenkit, aki a kriptába belép.
Tényleg mesélte az orgazda, hogy az egyik habókos gróf boszorkánymester hírében állt.
– Ostoba babona, különben is, szükségem van rád bent.
Bevilágított a zseblámpájával a kripta belsejébe, és körbepásztázta a helyiséget. A falba vágott bemélyedésekben tizenkét márványkoporsót számolt meg, mindkét oldalon hatot. Mintha hűvös légáram kapott volna az arcába, amint belépett a kriptába.
– Legalább száz éve nem járt itt senki.
Döncike most nem válaszolt, amit igazán sajnált. Szerette volna beszéddel oldani a feszültséget, amit a kripta nyomasztó légköre keltett benne. Az egyik sarokból denevér szállt föl, ahogy a zseblámpájával odavilágított, és Döncike arcának vágódott, aki hisztérikusan felsikoltott.
– Menjünk innen!
– Hülye vagy? Most, amikor itt a pénz, valamelyik koporsóban? Inkább láss munkához!
Döncike vonakodva emelte fel az első koporsó fedelét, de egy csontvázon, amitől Döncike kis híján szívrohamot kapott, és ruhafoszlányokon kívül semmit se találtak. Ugyanígy jártak a másodikkal is. Mikor már az ötödiket nyitották fel eredménytelenül, Melós megfogadta, hogy a következőnél kiszállnak, ugyanis a lidérces környezet és Döncike állandó nyavalygása rá is megtette a maga hatását, és patakban dőlt róla a verejték. Végül a hatodikban, a csontváz mellett ott volt az ezüstmarkolatú kard. Melós úgy csapott le a kardra, mint dögkeselyű a frissen elhullott állatra. Kihúzta a kardot a hüvelyéből, és suhintott egyet vele a levegőben.
– Ezt nevezem.
A zseblámpát le kellett tennie, aminek a fénye egy írásra esett, Döncike kibetűzte.
– Halandó, ki ide belépsz, soha ne térj vissza az élők közé... Úristen, az átok, elolvastam az átkot!
Melós eddig a karddal volt elfoglalva, csak most figyelt fel Döncikére, és bár nem hitt az átokban, ő is szeretett volna minél előbb a kriptán kívül lenni. Valahogy, mintha a levegő is kezdett volna nehezebb lenni itt bent.
– Ne majrézz öreg, mindjárt kint leszünk.
Döncike azonban nem figyelt rá, újból felsikoltott, és az egyik koporsóra mutatott.
– N-nézd, megmozdult!
Valóban, az egyik koporsó fedele pár milliméternyire elmozdult, majd újabb pár milliméternyire... Ennyi már az ő idegeinek is sok volt.
– A francba, gyerünk innen!
Melós a futásnál előnyben volt, mert az ö lábainak nem kellett akkora testet cipelni, és csakhamar maga mögött hagyta Döncikét, akinek a szuszogását valahonnan a távolból hallotta. Minden erejét összeszedve futott a sírok közt. A temető, mintha megelevenedett volna, ijesztő árnyak rémítették, az éjszaka vadjai rikoltoztak. Valahonnan a távolból Döncike hisztérikus hangját hallotta.
– Nem bírok, ne hagyj itt!
Túlságosan félt ahhoz, hogy megálljon vagy visszamenjen, de hátrafordulni se mert, félt attól, amit láthatna. Ehelyett meggyorsította futását, mintha a lelkiismerete elöl próbálna meglógni. Már az erdő fái közt járt, de még mindig nem mert lassítani, egyre a fülében visszhangzott Döncike hangja. Maga se tudta, hogyan került az erdészlakhoz. Az árnyékból kivált egy alak, az orgazda volt.
– A szajré?
Megrázta a fejét.
– Nem hoztam el, az a hely el van átkozva. A társam ottmaradt.
A másik dühösen káromkodott.
– Most visszamegyünk a társamért – mondta Melós.
– Elment az esze? Azért fizetek maguknak, hogy ideszállítsák az árut.
Melós megragadta a másikat.
– Visszamegyünk, érti?
Amaz riadtan pislogott apró szemeivel.
– Jól van. Legalább elhozzuk a kardot.
Visszatérve, nyoma se volt az előbbi kísértetjárásnak.
– Ha átvert, keservesen megbánja.
Melós idegesen rákiáltott.
– Pofa be, nem vertem át!
– Nekem mindenképpen kell az a kard, vezessen a kápolnához – követelte a másik.
Melós vonakodva, de eleget tett a felszólításnak. Legszívesebben megkereste volna Döncikét, hogy aztán soha többé a környékére se szagoljon ennek az átkozott helynek. Amint a kápolnához értek, Melós megpróbálta belökni a rácsot, de az nem engedett. Jobban megnézte, és a lánc ott volt a helyén. Tekintete találkozott az orgazda vádló pillantásával.
– Ne próbáljon meg átverni – sziszegte a fogai közt.
– Esküszöm, az előbb még nyitva volt.
– De azóta, ugyebár a szellemek visszazárták – mondta az orgazda gúnyosan.

Melós dühösen faképnél hagyta, így a másik átkozódva ugyan, de kénytelen volt követni. Döncike nyomait kereste, és mikor rátalált, azokat követve eljutott Döncikéhez. Két sír között feküdt, arccal előrebukva, kezeit a tarkóján összekulcsolva, mintha védeni akarná a fejét. Melós lehajolt és megfordította. Az arca össze volt karmolva, tágra nyílt szemeiben valami földöntúli rettegés, a halál letörölhetetlen stigmájaként.