TÖRTÉNELMI áttekintés - a mai nagy, szimfonikus zenekarok gyökerei a 17. századba nyúlnak vissza. 1680 és 1740 között a helyi (városi, udvari, egyházi) zenekarok számos egyedi specialitással rendelkeztek, de néhány jegyük azonos volt, ill. azonos irányba fejlődött. Növekedett a vonósok létszáma, a reneszánsz korban kialakult és használt fúvós hangszereket leváltották a francia típusú barokk furulyák, fuvolák, oboák, fagottok, a párban használt kürtök. Ez a folyamat Franciaországban és Itáliában kezdődött, majd Anglia és a német területek következtek 1700 körül. A létszám növekedésével nagyobb hangsúlyt kapott a zenekar szervezése és fenntartása. Ebben az időben alakultak ki a szólamvezetői posztok is. A hangzás magját a vonósok adták. A klasszikus korban a vonós hangzás még mindig egyeduralkodó volt. Ám a korszak egyáltalán nem volt egységes. A kezdeti időszakban (1740-1780) egy tipikus zenekar vonósokból, két oboából, két kürtből egy vagy két fagottból és egy billentyűs hangszerből (csembaló- vagy orgona) állt. A trombita és az üstdob használata alkalminak tekinthető. A hegedűk már két azonos méretű csoportban játszottak. A csellók, a fagott, a nagybőgő és a billentyűs hangszer alsó szólama általában azonos volt. Ritkán kaptak önálló szerepet. Az oboista rendszerint játszott fuvolán is, ami megmagyarázza, hogy a korabeli gyakorlatban e két hangszer ritkán szólt együtt. Ez az összetételű együttes játszott az operákban, a prózai színházakban, magán és nyilvános koncerteken, az egyházi szolgálatokon és a táncos ünnepségeken. Különleges alkalmakra megnövelték a vonósok létszámát és megkettőzték a fúvósokat. Az ülésrend még nem alakult ki véglegesen. A 18. század során a nyomtatott zenekari partitúrák általában 8 sorosak voltak, azaz csak a vonósokat (4 sor) és az oboákat (2 sor) valamint a kürtöket (2 sor) rögzítették. A hozzáadott szólamokat kézzel jegyezték be. Ez is jelzi, hogy mely hangszerek játszották ekkoriban a vezető szerepet a zenekarban. A század utolsó két évtizedében vált egyre gyakoribbá a fuvola, a klarinét, a trombiták és az ütősök. A klasszikus fénykor zenekara már vonósokból, négy dupla fafúvósból, kürtökből, trombitákból és timpaniból állt. A zenekarokat, miután a billentyűs játékos (aki sokszor maga a zeneszerző volt) kiszorult az együttesből, az első hegedűs irányította. 

katonai zenekar Michigen, 1893 - nagyzenekar ülésrendje a romantikában

A 18. században már volt néhány jelentős, nyilvános koncertterem, de az előadások helyszíne többnyire a színház, a paloták nagytermei, nagyobb rezidenciák halljai voltak. A század második felében virágoztak ki a nagyobb városokban a későbbi nyilvános zenei élet alapjait megteremtő koncert-sorozatok, mint például a párizsi Concert Spirituel, a lipcsei Nagy Koncertek, vagy a Bach-Abel koncertek Londonban. Ezeket a koncerteket jegyvásárlás ellenében bárki látogathatta, ami alapvető változást jelentett nem csak a zenekarok életében, de az egész európai zenekultúra jövője szempontjából. A romantika kora a szimfonikus zenekar történetének legpezsgőbb időszaka. A zenekarok száma Európa-szerte rohamosan növekedett. A frissen alapított zenei konzervatóriumok jól képzett muzsikusok százait bocsátották ki. A hangszerek technikai értelemben fejlődtek, legtöbbjük ebben az időszakban nyeri el ma is ismert alakját. A zenekarban való játék hivatássá vált, megélhetést biztosított a zenészek számára anélkül, hogy szolgálatot kellett volna vállalniuk egy arisztokrata udvarban, vagy az egyháznál. A zenészek egyesületekbe tömörültek. A koncertzenekarok függetlenül, üzleti alapon szervezték fellépéseiket. A műsor összeállításakor kezdtek kialakulni a ma is ismert programszerkezetek (Nyitány, versenymű, szimfónia) vagy a szórakoztató összeállítások rövid darabokból, ismert operák népszerű részleteiből. A 19. században két alaptípusa volt a zenekaroknak: a színházi és a koncertzenekar. Az első
évtizedekben körülbelül 60 zenészből állt egy nagyobb zenekar, mint például a drezdai udvari zenekar, vagy a Londoni Filharmonikusok. Ez a létszám az 1890-es évekre már 90 fölé emelkedett. A mai világhírű zenekarok közül sokat a 19. században alapítottak. Például a Londoni Filharmonikusokat 1813-ban, hivatásos zenészek egyesületeként. Többségük különböző londoni színházakban zenélt. A Bécsi Filharmonikusokat 1842-ben hozták létre, szintén hivatásos muzsikusokból. Szervezeti felépítésük az önkormányzatiságon alapult. A Pest-Budai Filharmonikusok (1853), a Zürichi Tonhalle (1868), a Berlini Filharmonikusok, az Amszterdami Concertgebouw Zenekar (1888), a Müncheni Filharmonikusok (1893) koncert-társaságokként jöttek létre.

karmester állványa - zenekar részlet -  Leonard Bernstein

SZIMFONIKUS ZENEKAR - szimfonikus, nagyzenekari hangversenyek előadására alkalmas, karmester által irányított zenekar (más néven FILHARMONIKUSOK). Legfontosabb jellemzője a vonós hangszerek szólamainak megsokszorozása az énekkarban szokásoshoz hasonló módon - akárhány első hegedűs van a zenekarban, rendszerint mindannyian azonos kottából játszanak; ugyanez vonatkozik a többi vonós szólamra, a második hegedűkre, a brácsákra, csellókra, nagybőgőkre. A közönséghez legközelebb a KARMESTER áll. Régebben (például a barokk korban) karmester nem létezett, a feladatát a koncertmester vagy a folyamatos basszust játszó csembalós töltötte be. Az együttmuzsikálás alapja a zene belső lüktetése. Ezt minden résztvevő zenésznek "hajszálpontosan" egyformán kell éreznie, hiszen egy másodperc töredéknyi eltérés már elronthatja az előadást. Ezért van szükség egy vezetőre, aki ezt a lüktetést jelzi, ezáltal a zenélés rendjét biztosítja. Kezdetben vagy hangos ütésekkel, vagy kézmozdulatokkal vezényeltek. A dirigálás mai formája a 18-19. században alakult ki. A karmesteri pálca megjelenése a középkorra tehető. Egyrészt a hangok magasságát jelölték vele, másrészt a fegyelem jelképeként használták. A klasszikus korban alakult ki az elsőhegedűs fontos szerepe. Ezért nevezik azóta is hangversenymesternek (koncertmester), ő ma is a pálcás karmester segítője. Először hegedűs karmester volt, aki a vonójával vezényelt, ha erre nem volt feltétlen szükség, együtt játszott a többiekkel. A 19. században, csaknem minden zeneszerző pálcával vezényelt már, ekkor még nem vált szét ez a két szerep. Liszt Ferenc volt az első, aki a jobb kézzel ütött taktus mellett a balkezével és arckifejezésével jelezte a hangerőt és a zene megannyi finom árnyalatát. Ezt a stílust folytatta az első önálló karmester Hans Bülow. A vezénylés a két kéz egymást kiegészítő, közös munkája. A jobb kézben van a pálca, ez határozza meg a tempót és ritmus alapkarakterét. A bal kéz rajzolja meg a zenei vonalakat, a dallamíveket, a játék intenzitást, jelzi a belépés pillanatát, a fokozást, erősítést, halkítást, gyengítést. A pálca szerepe elsősorban az, hogy a kéz mozdulatait világossá tegye és megnövelje. Lehet
egészen hosszú (60 cm), de van aki egyáltalán nem használta vagy használja. Alapvető fontosságú, hogy a karmester alapos, elemző módon ismerje a partitúrát, az adott zeneszerző és a kor stílusát. Ismernie kell valamennyi zenekari hangszer tulajdonságát, játékmódját és e játékmód alapvető szakkifejezéseit, hogy elképzeléseit az egyes hangszeresekkel meg tudja értetni. A megfelelő elnevezések: "Karmester" (dirigens) - a zenekar vezetője; "Karnagy, karvezető" - énekkar vezetője, nem használ vezénylő pálcát és mozdulatai többnyire kisebbek. "Karigazgató" - ha az énekkar zenekarral együtt szerepel, a karmester vezényel, a művet azonban az énekkarnak a karigazgató tanítja be.

új ülésrend - Pannon Filharmonikusok Pécs, 2010

ÜLÉSREND - A karmester mögött közvetlenül a vonósok vannak - kb. 10 fő első-, 8 fő második hegedű; brácsák - kb. 6 fő; csellók - kb. 8 fő; nagybőgők - kb. 5 fő. Ez a csoport alkotja a "vonószenekart", esetleg kiegészítve egy csembalóval. A vonósok mögött ülnek a "fafúvósok": 1 piccolo, 1-2 fuvola, 1-2 oboa, 1 angolkürt, 1-2 klarinét, 1 basszusklarinét, 1-2 fagott, 1 kontrafagott. Őket követi a "rézfúvós" részleg. A kürtök időnként a fafúvósokkal egy sorban vannak (1-4 kürt, 1-4 trombita, 1-2 harsona, 1 tuba). Végül, és az utolsó sorban az ütőhangszerek következnek: pergődob, üstdob, nagydob, harangjáték, stb. Ők alkotják a szimfonikus zenekart, nagy ritkán zongorával kiegészítve. A Pannon Filharmonikusok pécsi székhellyel rendelkező szimfonikus zenekar, amely 200 éves múltra tekinthet vissza. Az 1811-ben alapított, és 1984-ben intézményesült hivatásos zenekar a Pécsi konferencia- és koncertközpontban székel, az épület 2010-es átadása óta. Ebben a zenekarban a hangszerek és hangszercsoportok arányát újnak, testesebbnek halljuk. Ez a minőségi változás a hangszerelésen múlik. A HANGSZERELÉS nem más, mint az egyes dallamokhoz, harmóniákhoz a legmegfelelőbb hangszer vagy hangszercsoport kiválasztása. A hangszerelésre a romantika korától került különösen nagy hangsúly, amely talán Debussynél érte el fontosságának csúcsát (egyes zenészek véleménye szerint Jeux c. szimfonikus zenekari műve hangszerelés nélkül értéktelen darabnak hatna, olyannyira nagy hangsúly került a zenekari színezésre, mint fő kompozíciós elemre). Egyes zeneszerzők különleges hangszerelési képességeikről, zenekari színezési fantáziájukról voltak híresek (pl. Rimszkij-Korszakov, Ravel, Wagner, Schönberg). A hangszerelést általában maguk a zeneszerzők végzik el. Liszt Ferenc temérdek utazása során nem mindig tudott időt szakítani szimfonikus költeményei teljes hangszerelésére, ilyenkor August Conradi dolgozta ki eleinte a hangszerelés nagy részét. A barokk korban általános volt, hogy a "mester" megírta a fontos részeket (I. hegedű dallamai, énekszólam, basszus, continuo-számozás), tanítványai pedig kidolgozták a belső szólamokat.