John Cage

amerikai zeneszerző
(1912-1992)

1912-ben született az egyik legérdekesebb 20. századi amerikai avantgarde zeneszerző, aki pályafutását festőművészként kezdte ugyan, zeneszerzést csak 19 évesen kezdett tanulni de 20 évesen már komponált. Műveivel nem csak zenét írt, hanem megannyi provokatív kérdést is feltett, némiképp feltalálóként tevékenykedő édesapja nyomdokaiba lépve. A kezdetben építészetet és zongorát tanuló Cage előbb Henry Cowell, majd 1934-tól kezdve három éven át a nácizmus elől Amerikába emigráló Arnold Schönberg tanítványa lett, osztrák mestere életre szóló adagnyi atonalitással engedte útjára. John Cage egy nyugati gondolkodású ember, akit megérintett a keleti filozófia és vallás. Ez tükröződik abban, ahogy a hangokhoz viszonyul. Schönberg többször a szemére vetette, hogy képtelen elsajátítani az ellenpont és összhangzattan szabályait. Cage később kifejti, miszerint az ő alkotómunkája a teljes hangtartományra irányul, beleértve a legkülönbözőbb zörejeket is, és persze a csendet. Talán ez a "hang-egyenjogúság" jellemzi leginkább zene-, élet- és emberszeretetét. Munkásságának és életének elhatárolható korszakai vannak. Kezdeti próbálkozásai még Schönberg tanításának, a tizenkét fokú technikának a jegyeit viseli, ezt egyesítette egy saját maga által létrehozott, 25 hangból álló sorozattal. Ebből a korszakából származik a Metamorphosis c. műve, melyben ezt a 25 hangot tartalmazó sort bontja részekre, azokat ismételgetve, apránként változtatva. 1938-ban érdeklődése az ütős hangszerek, illetve a saját maga által kreált hangszer, a preparált zongora felé fordult, amelynek hangszínét a húrjai és kalapácsai közé (illetőleg az azok alá vagy fölé) helyezett tárgyakkal módosította, ezzel forradalmasította a zongora hangzását. Magyarországon Szabados György és Binder Károly alkalmazza előszeretettel ezt az új hangszert. A 40-es években az elektromos eszközök iránt érdeklődött, 1942-től kezdve sok kísérőzenét írt különböző táncokhoz. A tánc révén a ritmus kerül figyelme előterébe. Ennek az időszaknak talán a leghíresebb alkotása az 1946 és 1948 között keletkezett, preparált zongorára íródott Szonáták és interlúdiumok, az (előkészített) zongora húrjai közé különféle gumi-, illetve fémdarabokat helyeztek, hogy a klasszikus hangzást megváltoztassák. Először Maro Ajemian játszotta a művet 1949. január 11-én. A munka a keleti bölcselet zenei foglalata, a hindu esztétikán alapszik, a művet nagyban befolyásolta, hogy Cage ez idő tájt Ananda K. Coomaraswamy munkáit olvasta. A 9 állandó, fő, központi érzést zenésíti meg, a fehér érzések (hősiesség, erotika, gyönyörűség, öröm) és a fekete érzések (félelem, szorongás, bánat, harag, undor) harcaként az emberi lélek teljessége sejlik fel előttünk. A 16 szonátát 4 közjáték teszi még izgalmasabbá. 1945-ben elvált az általa alapított ütős együttesben megismert feleségétől, és attól kezdve élete végéig élt együtt homoszexualitását felvállalva a táncos-koreográfus Merce Cunninghammel. A kapcsolatuknak köszönhetően Cage-nek komoly szerepe volt a modern táncművészet fejlődésében is. Az 1950-es évek tájékán a keleti filozófia (zen buddhizmus) teljesen meghatározza hátralevő életét. Ebben az időszakban kezdte el foglalkoztatni a csend kompozíciós szerepe is. Egyszer készítetett magának egy teljesen hangszigetelt szobát, mert hallani szerette volna a csendet, ám ekkor elkezdte hallani a saját szívverését, és az ereinek a pumpálását. Arra a megállapításra jutott, hogy nem létezik abszolút csend. A világ nem más, mint folyamatos zajforrás. Egy négy és fél percnyi csendre épülő kompozíció gondolata fogalmazódott meg benne, amit végleges (3 tételes formájában) 1952-re készít el. A 4'33 című művében egyetlen hangot sem kell az előadónak megszólaltatnia, elegendő figyelnie a csöndre, "szólaltassák" meg bárhol is a darabot. A csend zenéje leginkább afféle zen feladványhoz hasonlatos, ahol a feladvánnyal való foglalkozás, az azzal kapcsolatos meditáció fontosabb, mint maga a válasz, a megfejtés, mely talán nem is létezik. A budapesti bemutatón Kocsis Zoltán játszotta vagyis nem játszotta, mivel ez az opus egy ún. (csendmű) és az Amadinda ütős együttes játszotta lemezre. 1956-1958 között a New York-i New School of Social Researchön kísérleti zeneszerzést tanított, számos tanítványa később a Fluxus tagja lett. Az 1970-es évek közepétől Cage számos technikai újításon dolgozott, munkáját az improvizáció és az esetlegesség kutatása jellemezte, ami sokszor igen bizarr műveket eredményezett: a Branches című, 1976-ban született, ütős hangszerekre írt művét például egy arizonai sivatagbéli élménye ihlette. A mű előadását megelőzően egy Cage által meghatározott módszerrel számítják ki a darab hosszát, a művet megszólaltató zenészek és hangszerek számát, amelyek között szép számmal akadnak kiszáradt és még életben lévő kaktuszok is, amelyek töviseit fogvájó pálcikákkal szólaltatják meg a muzsikusok, majd a megszólaló halk hangot a növények testére erősített miniatűr mikrofonokkal erősítik fel. John Cage - talán legfontosabb "embere" volt Joyce. Számos un. mezosztihont írt (versforma, amely középen kötött). Sok olyat amelynek belsejében függőlegesen éppen Joyce nevét olvashatjuk. Híres Roaratorio (Orditórium) című rádiójátéka 1979-ben íródott. Magnószalag és élő hang kombinációjára komponált, szertelenül kusza, a tréfa és a kifejezőkészség jegyében kakofón alkotás, melynek ihletője James Joyce avantgárd regénye, ami így fejeződik be:

A rádiójáték alcíme: Ír cirkusz a Finnegan ébredése nyomán. Cage ebben a hang-jellegzetességben egy végtelennek tetsző, sok ír népzenei anyagot is feldolgozó hangmontázs alá mondta el Írás másodjára a Finnegan ébredése alapján című még 1976 és 79 között készült írását (végig James Joyce nevére). E munkájában - Joyce által kreált szavakat is használja, érthető, hogy a maga idején megütközést keltett a rádió értetlen szerkesztőiben (hosszú és unalmas – mondták. Igaz – válaszolt Cage -, és mi a probléma?). Aztán elnyerte az egyik legrangosabb rádiós-díjat (Carl Sczuka-Díj, 1979). A nyolcvanas évek végétől 1987 és 1991 között mutatták be Europera című operasorozatát, mely öt részből áll. Az 1 és 2 a frankfurti Alte Oper megbízásából készült el - a közkedvelt európai operákból létrehozott mix egyidejűleg jelenít meg 12 cselekményt és zenei szövetet. A cselekmények önkényes sorrendben követik egymást, a 64 operapartitúrából kiragadott részek sorrendje, egybejátszása is gyakorlatilag szabályozatlanul esetleges. Egyes pontokon a szólista ismert áriát ad elő oda nem illő kísérettel, miközben preparált magnószalag is szól, melyen 101 egyszerre megszólaló operafelvétel hangzik fel. A díszlet, a jelmeztár mind-mind az összhatás ellenében hat, illetőleg a véletlenben rejlő kreativitás jegyében szerveződik. 3 és 4 gyakorlatilag folytatása a korábbinak, a 4. egységben már csak két férfiénekes szerepel, de szalagról vagy magnetofonról 100 objet trouvé szólal meg. Az utolsó darabban a zongorista ötletszerűen improvizál és egy tévéképernyőé lesz a főszerep a semmibe meredő néma gramofon mellett. Élete végén, 1991-ben komponált műve a Mozart Mix hasonló stílusú. Nyitottságára nemcsak a rendkívül változatos hangzások, de a zenei forma újszerűsége is jellemző. Vannak ún. nyitott kompozíciói, mint például a zongoraversenye, melynek időtartama meghatározatlan, sőt, a különböző szólamok is a nekik tetsző momentumban léphetnek be. Németországban napjainkban is zajlik egy, a kilencvenes évek végén kezdődött koncert, melynek során az Olyan lassan, ahogyan csak lehet című mű egy sajátos értelmezésben kerül bemutatásra. A tervek szerint a koncertnek (amelyen az orgonista minden 18 hónapban játszik le egy-egy akkordot) 2640-ben lesz vége. Ebből is látható, hogy Cage-nek nem csak a hangforrásokról, de az időről alkotott fogalma is igen liberális. 1992-ben, alig egy hónappal nyolcvanadik születésnapja előtt hunyt el, hátrahagyva mintegy 300 zenei kompozíciót, de az életműve ezen kívül esszéket, verseket, valamint festményeket és filmeket is magában foglal. Élete során azért fáradozott, hogy egy teljes akusztikai univerzumot fedhessen le, ez által egy, az eddigitől eltérő zenei gondolkodást hozzon létre. Úgy vélte, hogy az emberi élet teljességgel strukturálatlan, hogy csupán az emberek hoznak létre benne önmaguknak struktúrákat. A zene számára a zaj strukturálását jelentette. Számára borzasztóan fontos volt a véletlenszerűség, ami nem befolyásolható. Azt vallotta, hogy olyan zenét kell írni, hogy a hangokat ne mi befolyásoljuk, ezt nevezi a nem szándékos zenének. Ekkor a hangok csak úgy megtörténnek. Szerinte a strukturálatlanság megszűnteti az unalmat, és meg kell tanulni a dolgokat a maguk szabadságában látni. Életének a fő célkitűzése az volt, hogy szabadon éljen, ő ezt szabad figyelemnek nevezte. Híresek még véletlen partitúrái is (véletlenszerű kottázás, nem csak kottákkal, hanem más tetszőleges formákkal átszőve), ami akár képzőművészeti munkaként is megállná a helyét. Szerteágazó érdeklődésű ember volt, egyszerre volt zenész és a világ egyik legismertebb gombásza. Számtalan könyvet írt a gombákról, főleg a gombák természete érdekelte, a gombászatban ez egy új megközelítési mód volt. Kedvenc kulturális köre a kelet, ezt a közeget tartotta kellőképpen szabadnak az élethez. Itt űzhette egyik kedvenc tevékenységét az I Ching-et, azaz a pálcikajóslást. Ez a fajta szórakozása nagyban befolyásolta, inspirálta a zenéjét. Lazaság, nyugalom, mégis fegyelmezettség és végtelen türelem jellemezte az egyéniségét. Elég sok írás maradt fent tőle. 1937-ben írta A zene jövője című munkáját, melyben azt fejti ki, hogy a zajt, mint eszközt kell használnunk. Könyvében Russolo (futurista) A zajok művészete című könyvére hivatkozik. Néhány jellemző idézet Csend című könyvéből - "Senki se tudja, hogy művészet-e a kortárs zene vagy hogy lehet-e művészet. Szerintem egyszerűen csak irritáló. De akár így, akár úgy irritáló, mégiscsak a megdermedéstől óv meg minket." - "Egyetlen hang sem fél az őt kioltó csendtől. És nincs olyan csend, mely ne lenne hanggal terhes." - "A korábbi hamis hangokat ma mikro hangoknak nevezzük és a modern zene alkotóelemei." - "A hangok nem hangok, hanem árnyékok, minden egyes valami a semmi visszhangja."
 

Ízelítő műveiből - videó:
A szerző kaktuszokon játszik egy madártoll segítségével (1986)