német zeneszerző,
zenetanár
Ezt követték további művei, ezúttal már kifejezett operák: A hold (1939 átdolgozva 1950), Az okos lány (1943), a Bernauerin (1947), majd a Carmina Burana párdarabjai: a Catulli Carmina (1943) és a Trionfo d'Afrodite (1953). Azután egyre inkább a görög–római kor alkotásai felé fordult: megzenésítette az Antigoné-témát (1949), az Oidipuszt (1959) és a Prometheust (1968) is. Zenéjét elég gyakran félreértik, ugyanis annyira komplex, annyira "összművészeti alkotás", hogy nem lehet kizárólagosan zenei szempontok szerint értékelni. Művei zenés színpadán az ókori színjátszás módján egyesít éneket, táncot, játékot és zenét. A cselekményt a kórus és a szólisták mondják el, a táncosok eltáncolják, a zenekar pedig pusztán aláfestő kíséretet ad. Zenéjének uralkodó eleme a ritmus, rengeteg ütőhangszer, lüktető ostinato-ritmika. Dallamainak anyagát gyakran meríti a népi, vagy a középkori gregorián melódiakincsből. Témáit a mitológia, a mesék, középkori mondák világából veszi. A zeneszerzőnek magának nem is volt soha célkitűzése – talán az egy Carmina Burana kivételével –, hogy csak zenét szerezzen. Mintegy színpadi rendezőként ő maga "komponálja meg" a muzsika mellett a vizuális elemeket: az akciót, esetleg a díszleteket, és gyakran a szöveget is ő írja. Sajátos dramaturgiája és zenei nyelvének barbár nyersessége ma is állandó vitára ad okot. Igaz, nem vállalja magáénak a 20. század mélyebb emberi érzéseit, nem hirdet küzdelmeket, elbukást vagy győzelmet. De annál inkább hirdeti az örömöt, a vidámságot, és tele van életerővel. Stílusa pedig utánozhatatlanul eredeti. Életének utolsó évtizedében Orff stílusa még szikárabbá vált, már szinte a mondókák és a legegyszerűbb gregorián formulák tömörségéig jutott el. Carl Orff München díszpolgára. Sírja az andechsi apátság templomában, a "Schmerzhaften" oldalkápolnában található. A felső-bajorországi Diesen am Ammerseebe 1955-ben költözött és később itt hozták létre a Carl Orff Múzeumot. Ízelítő műveiből - videó:
|
Münchenben
született. Zenei tanulmányait a müncheni zeneakadémián folytatta, a
századforduló egyik neves német zeneszerzőjénél, Heinrich Kaminskinál és
zenei pályája mindjárt az oktatás frontján indult el. Egy balettiskolának
volt a zenetanára. Ez a pályakezdés, a zenetanítás alapelemeivel, valamint a
tánccal való foglalkozás úgyszólván egész munkásságára rányomta bélyegét.
Pedagógiai műve, a világszerte alkalmazott
Orff-Schulwerk
elsősorban a ritmikus képzésre fektet súlyt – nemegyszer a tánccal, illetve
mozgásművészettel összekapcsolva – de egyaránt gondja van az énekes és
hangszeres képzésre is. Salzburgban iskolát is alapított. Orff szerint a
zene és a tánc egységet alkot: Münchenben létrehozta a Zene- és
Mozgásművészeti Intézetet. Több városban dolgozott, mint korrepetitor és
karmester. Zeneszerzői életműve szinte teljes kizárólagossággal színpadi
alkotásokból áll. Témáinak nagy részét a mitológiákból, a mesékből, és a
középkori mondákból vette. Első nagy színpadi sikerét 1937-ben, Frankfurtban
aratta, az akkor színpadi változatban előadott
Carmina Buranával.
1935–36-ban, a hasonnevű versgyűjtemény szemelvényeire komponált kantátája,
a zeneszerző kimagaslóan legnépszerűbb alkotása - egyes vélemények szerint a
valaha volt legnépszerűbb komolyzenei mű. Műfaját Orff maga a
következőképpen határozta meg:
világi dalok szólóénekesekre és kórusokra, hangszerkísérettel és mágikus
képekkel.
Amint ebből kiderül, az énekelt, illetve zenekaron előadott tételeket a
szerző eredeti elképzelése szerint színpadi játék (újabb eladásokban tánc)
egészíti ki. A darabot gyakran adják elő színpad nélkül, oratóriumszerűen
is. Egy különleges változatában a nagyzenekari kíséretet maga Orff
átdolgozta úgy, hogy azt két zongora és öt ütőhangszeres játékos
helyettesítse - ez felerősíti a ritmus, csökkenti a dallamok szerepét. A
középkor iránti érdeklődés a zeneszerző egész életművére jellemző. A kantáta
alapjául szolgáló 13. századi latin – német – francia nyelvű gyűjteményt a
bajorországi Benediktbeuren kolostorában találták meg 1803-ban. A világi
élvezeteket dicsőítő vágáns költők verseire komponált, a tavasz, a bor és a
szerelem himnuszaként is ismert művet Frankfurtban mutatták be 1937. június
8-án, melyet a végén visszatérő, grandiózus kórus nyitja és zárja
(keretezi). Ebben a kantáta esendő hőse pogány módon nem Istenhez, hanem a
forgandó Szerencséhez fohászkodik: O Fortuna... (Ó, Szerencse, változékony
vagy, miként a Hold)! E kereten belül a szerző a 28 számot 4 nagyobb blokkba
rendezte: I. Tavasszal (I primo vere); II. A zöldben (Uf dem anger); III. A
borospincében (In taberna); IV. Szerelmi udvarlás (Cour d’amours). A zene
két kulcsfogalma a primitív motívumkészlet és a mágikus ismétlés. A zenei
építőkövek rendkívül egyszerűek, de a mágikus ismétlés, sulykolás
motorizmusa hatásos. Ez a kopár, sokszor durva, primitív, de ugyanakkor
nagyon érzéki, találékony és változatos zene a maga módján nagyon is
eredeti. Nagy szerepet kap a kórus; a szólókat egy szoprán, egy tenor és egy
bariton énekli. TAVASSZAL és A ZÖLDBEN - az első tétel gregorián jellegű,
utána érzelmes baritonszólót hallunk, majd nagyméretű kórustétel következik.
Ebben az egyre gyorsuló tempójú kórusban és a következő, tisztán zenekari
tánctételben találkozunk először az Orffra oly jellemző ritmusorgiával.
Ezután félig latin, félig német szövegű, humoros kartételt hallunk; a
zenekar és a kórus váltja egymást, végül egy igen gyors menetű, kicsattanó
erejű záró tétel következik. A BOROSPINCÉBEN - ezek az énekek az egész mű
leghumorosabb, helyenként meglehetősen sikamlós részei. Elsőnek a
baritonszóló bordala-, majd egy gúnyos, humoros, igen nagy magasságokba
csukló tenorszóló következik, melynek tárgya: a pecsenyévé változó liba
szomorú sorsa. Pazar humorú gregorián paródia a következő tétel. A rész
befejezéseként magával ragadó temperamentumú, pezsgően vidám kocsmai gúnydal
szólal meg. SZERELMI UDVARLÁS - az első tételt szopránszóló és gyermekkar
adja elő; ez a tétel sem szűkölködik gúnyban. Itt keveredik először ófrancia
a latinhoz. Ezután szoprán és bariton kórus énekel. A szoprán szatirikusan,
míg a bariton líraian ad elő. A szopránszóló rövid lírai dala után a teljes
együttes adja elő a mű egyik legszebb és leglendületesebb tételét. Végül
következik a Vénusz-himnusz, amelyben megszólal ennek a középkori világi
költészetnek minden öröme és lendülete.
