olasz zeneszerző,
karmester
A munka az anyagi jólétet nem hozta meg, Scarlatti csak abban reménykedett, hogy Medici Ferdinánd herceg szolgálatába léphet. Csalódnia kellett, így 1702-ben elhagyta Firenzét, és Rómába utazott. 1703-ban kinevezték a Santa Maria Maggiore helyettes zeneigazgatójának. 1706-ban Pasquinivel és Corellivel egyetemben beválasztották az Árkádia Akadémia tagjai közé. Még ebben az évben kapott nemesi kiváltság levelet XI. Kelemen pápától, mely feljogosította a "Cavaliere" (lovag) előnév használatára. 1707-ben bemutatják egyik legnagyszerűbbnek művét: a Mitridate Eupatore című operát. A korabeli közönségnek azonban nem tetszett a darab. 1708-tól udvari karmester Nápolyban. Életének utolsó szakaszában más zeneszerzőkkel (Caldara,Cesarini, Conti, Lotti, Gasparini) dolgozott együtt több opera megkomponálásában is. Utolsó évét csendes visszavonultságban töltötte. Alessandro Scarlatti a rokokó énekes dráma legkiválóbb alkotó művészeinek egyike, 114 operája ismert cím szerint, amiből 36 maradt fenn teljes terjedelemben, a többi csak töredékben (ismertebbek: La Rosaura, 1690, Tigrane, 1715, Telemaco, 1718, Griselda, 1721). Operái szinte kivétel nélkül három felvonásos darabok, sok tekintetben Monteverdi kora barokk, velencei operáit követik. Dramaturgiájának lényege az ének szólam sajátos kezelése. Az ének az ő számára nem a szöveg értelmi tartalmát gazdagította. Jellemző, hogy még olyan jelentős darabjai is, mint a Mitridate Eupatore egy sablonokkal teli, kevésbé igényes librettó alapján készült. Scarlatti művészetében a szöveg magáért való zenei érték. A darabok szereplői esetenként semmitmondó szavakat, mondatokat ismételgetnek, miközben az énekeseknek lehetőségük nyílik megcsillogtatni virtuóz tudásukat. Az ének nem szolgálja a szöveg közlendőjének elmélyítését. Dalműveinek érdeme, hogy megalkotta a három részből (gyors, lassú, gyors) álló ún. nápolyi nyitányt (simfonia volt az elnevezése, belőle alakult ki a 18. sz. közepe táján a klasszikus szimfónia), valamint az áriák dallamossága. Emellett miséket (10), kantátákat (700), oratóriumokat (150 - legismertebb Giuditta 1695), motettákat, és madrigálokat írt. Oratóriumaiban szabadabban kombinálja az áriákat, recitativókat és az együtteseket. Kantátái a műfaj csúcs és végpontját jelentik. Esetenként van hangszeres kíséret is, általában házi muzsikálásra készítette őket. Túlnyomórészt szerelmi történeteket vagy mitológiai témát dolgoznak fel. A darabokban recitativók, áriák és ariosok váltakoznak. Számos egyházzenei mű mellett elenyésző számú zenekari mű (versenymű, csembaló darabok, szonáták stb.) alkotja műveinek jegyzékét. Ízelítő műveiből - MIDI:
|
Zenész
család sarja, testvére Francesco Scarlatti (1666–1741) is zeneszerző volt.
Palermóban született. 1672-ben szülei testvéreivel Rómába küldték, miután
zavargások, éhínség tört ki Palermóban. Gyermekkorában zenére apja
taníthatta vagy édesanyja rokona, Vincenzo Amato, a palermói katedrális
karnagya. Rómában egy szeminárium kórus-iskolájába került. Sikerült
pártfogókra szert tennie, akikhez egész életében hű maradt. Ezenkívül
Rómában lehetősége volt megismerkedni Cesti, Stradella, Pasquini, Sartorio
műveivel. Nyilván itt kapta a legfontosabb indíttatást zeneszerzői karrierje
felé. 1678-ban feleségül vette Antonia Anzolanét. Házasságukból 10 gyerek
született, de csak öt élte meg a felnőtt kort, kettő lépett zenei pályára -
Pietro Filippo (1679–1750) és Domenico. 1684-1689 között a római Santa Maria
Maggiore templom karnagya. Zeneszerzőként 1679-ben hallatott magáról
először: Santissimo Crocifisso egy oratórium komponálásával bízta meg, a
művet február 24-én már elő is adták. Az igazi sikert azonban legkorábbi
ismert operája, a
Gli equivoci nel sem'biante
hozta meg számára. A darab eljutott Nápolyba, Bolognába, Monte Filottranóba,
1681-ben Bécsben is színre vitték. A hatalmas siker hatására 1683-ban
Nápolyba költözött és 1702-ig a nápolyi alkirály udvari zeneszerzője volt.
Krisztina királynő mellett még két jelentős és említésre méltó pártfogóra
tett szert (Benedetto Pamphili és Pietro Ottoboni). Mindketten bőkezű
művészetpártolók voltak, akik palotáikban színházat is tartottak fenn.
Nápolyban élénk operaélet volt már, amit egy 1650-ben odalátogató társulat
indított el. Eleinte főleg velencei darabokat játszottak, aztán kezdtek
feltűnni a színpadokon a nápolyi szerzők művei is, Scarlatti idejében pedig
már kibontakozóban volt a nápolyi opera-iskola, amelynek ő lett az egyik
jelentős képviselője. 1684-ben színre is vitték új operáját az
Il Pompeót. Az
operaélet legfőbb patrónusai ekkor az alkirályok voltak, akik téli és nyár
rezidenciájukon színházat tartottak fenn. A San Bartolomeo színházban 1654
óta játszottak operát. 1681-ben a színház leégett, de két évvel később
újjáépítették, és önálló társulattal kezdte meg újra működését. Az állandó
zenészekből és énekesekből álló társulat igazgatója pár év múlva maga
Scarlatti lett, aki nápolyi tartózkodása alatt szakadatlanul dolgozott.
Ekkor keletkezett operáinak több mint a fele. De ezekből az időkből maradt
fenn a legtöbb oratóriuma, kantátája és szerenádja is. 1686-ban Rómában
mutatták be
La Rosmere
című operáját. 1694-ben pedig egyik legjobb és legsikeresebb operáját
Il Pirro e Demetrio
címmel a San Bartolomeóban, ami meghozta a zeneszerző nemzetközi hírnevét -
ezt az operáját ugyanis Angliában még életében bemutatták.
