olasz zeneszerző,
csembalóművész
Zeneszerzői karrierjét 1719-ig az opera seria világában igyekezett megalapozni, ahol apja, Alessandro uralkodott. Komikus, kedélyes, szellemes hangvételű, az 1715-ben Rómában bemutatott La dirindina a később hatalmas pályát befutó műfaj, az olasz vígopera egyik első megnyilvánulása. Zenei kifejezőkészségét azonban korlátozta egy olyan stílus, amelyben a zeneszerző csupán programot adott a kasztráltak és a többi előadó számára. Számos operát, kantátát és egyházi zenét írt. Ezek, bár alapos felkészültségről tanúskodnak, a nápolyi stílus keretein belül maradva alig mutatnak különleges egyéni vonásokat. 1720 után Domenico megváltoztatta élet- és kompozíciós stílusát. Megszabadulva a nápolyi hivatalos funkcionális zene kényszerétől, improvizálhatott és komponálhatott a billentyűs hangszeren, kiaknázva az absztrakt lehetőségek minden területét, amit csak ujjai képesek voltak felfedezni. Ibéria új hangzásai, látványai és szokásai új ingerekként hatottak rá, új elemekkel tudta kiegészíteni zenei nyelvezetét. Az eredmény: billentyűs hangszerre írt kétrészes, egyszerűen "szonátának" nevezett tételek százai, melyeket élete utolsó 35 évében írt, egyedülállóan széles skálájú és eredeti zenei repertoár, amit "..a művészettel való szellemes tréfálkozásnak.." nevezett. Ezek a darabok a kétrészes forma lehetőségeinek egészen új látomásai; mindegyikük kísérlet egy vagy több szokatlan probléma (különleges harmónia vagy harmóniasor, furcsa motívum-feldolgozási módszer, vagy egyéb kivételes probléma) koordinálásának, kontrollálásának kísérlete. Ezek a szonáták a virtuóz technika új világát tárják fel, olyan eszközöket állítva az új zenei célok szolgálatába, mint a kézkeresztezés, a gyors hangismétlések, a billentyűzet egészét sebesen átszelő akkordfelbontások és a lehengerlően briliáns hatás elérésének számtalan más eszköze. 555 csembaló szonátájának nagy érdeme egyrészt az, hogy minden eddiginél újabb elemekkel gazdagították a billentyűs hangszerek technikáját, másrészt bizonyos szerkezeti megoldásaik fontos előzményt jelentenek a szonátának mint formának további fejlődésében. Jellemző módon szonátáinak első, nyomtatásban megjelent gyűjteményében az Essercizi (Gyakorlatok) címet adta a daraboknak. Szonátái abban az időben születtek, amikor a csembaló volt az uralkodó billentyűs hangszer, de valószínű, hogy már a kalapácszongorát is ismerhette. A fúga- és variáció formájú tételek, valamint a korai, szvit-formát követő többtételes szonáták mellett főleg az egytételes, kétszakaszos szonátákat részesítette előnyben, amelyekben egy vagy több téma különböző feldolgozásával nagy formagazdagságot ért el. Zenéjére nagy hatással volt a spanyol flamenco, a helyi folklór elemeit sokszor minden változtatás nélkül alkalmazta. Scarlatti jelentős hatással volt a billentyűs zene fejlődésére, főleg Spanyolországban és Angliában. Jelentősebb operái - La silvia, Tolomeo ed Alessandro, L'Orlando. Számos vallási kompozíciója az ellenpont legkifinomultabb fortélyainak alapos ismeretéről tanúskodik (példa erre 8 stólamú basso continuo kíséretes Sabat metere, 1754). Utolsó kompozíciója is – érdekes módon – a Salve Regina szopránszólóra és vonószenekarra írt egyházi mű. 72 éves korában a csembaló nagy virtuóza és költője ezzel a művével búcsúzott az élettől. Korában számos csodálója volt, de halála után neve kis híján feledésbe merült, reneszánsza csak egy évszázaddal később, a Beethoven tanítvány Carl Czerny nyomán kezdődött. Szonátáit szívesen játszotta Chopin, Bartók Béla és Vladimir Horowitz is. Nevét a Merkúron kráter őrzi, egyetlen hiteles portréja Velasquez műve. Ízelítő műveiből - videó:
|
Nápolyban
született, Alessandro Scarlatti és Antonia Anzalone tíz gyermeke közül ő
volt a hatodik. Bár Giuseppe Domenico névre keresztelték, csak a második
keresztnevét használta, amely az Ibéria-félszigeten töltött évei alatt
Domingóvá, vezetékneve Escarlativá (vagy Escarlattivá) változott. A
Scarlattik élete és életműve állandóan összefonódik; Domenicót például
gyakran tévesztették össze Giuseppe Scarlattival, aki valószínűleg az
unokaöccse volt. Zenére először édesapja, Alessandro tanította, majd Rómában
és Velencében folytatta tanulmányait. Csakhamar nagy hírnévre tett szert,
mint virtuóz csembaló- és orgonajátékos. Nem tudni, hogyan, hol és kitől
tanult zenét, neve nem szerepel egyetlen konzervatóriumi névsorban sem.
1701. szeptember 13-án orgonistának és zeneszerzőnek nevezték ki a nápolyi
királyi kápolnába, ahol apja volt a maestro; itteni alkalmazásának idejéből
egyetlen kompozíciója sem maradt fenn. 1705 tavaszán Alessandro, szülői
tekintélyének teljes latba vetésével, Nápolyból Rómán és Firenzén keresztül
Velencébe küldte fiát, a híres kasztrált, Nicolo Grimaldi társaságában.
Semmit nem lehet tudni arról a négy évről, amit Velencében töltött. 1709-ben
Rómában Maria Casimira szolgálatába lépett, és a száműzött lengyel királyné
pártfogása alatt megnőtt hírneve. A királynő magánszínházában egy
kantátáját, egy oratóriumát és hét operáját mutatták be. Azokban az években
a zenével foglalkozó emberek fontos találkozóhelye volt Rómában Pietro
Ottoboni bíboros társasága, akinek hetente megrendezett kamarakoncertjein
Scarlatti virtuóz hangszerjátékosokkal és zeneszerzőkkel találkozott, köztük
Corellivel, Händellel és egy fiatal angollal, Thomas Rosengrave-vel.
Rosengrave személyes barátja és szenvedélyes csodálója lett; 1718-tól ő a
kulcsfigura a zeneszerző vokális és billentyűs műveinek angliai
terjesztésében. Ebben az időben Händel és Scarlatti között állítólag
versenyt rendeztek az orgona- és csembalójátékban; ahol csembalón az olasz,
orgonán a német művész bizonyult nagyobb virtuóznak. 1713. november 19-én
Scarlatti segédkarmester, majd 1714. december 22-én, Tomasso Baj utódaként
maestro di capella lett a Szt. Péter bazilikához tartozó Cappella Giuliában.
Korábban, azután, hogy Maria Casmira elhagyta Rómát, hasonló kinevezést
kapott de Fontes márkinál, a vatikáni portugál követnél. Így egyházi és
világi alkalmazóknak egyaránt szerzett zenét. Ám mindaddig nem volt képes
megszabadulni zsarnokoskodó apja beleszólásától, míg 1717-ben jogilag nem
érvényesítette függetlenségét. 1719 augusztusában kilépett római állásaiból.
Nem tudni, hogy a következő évben hol tartózkodott. 1720 szeptemberében már
Portugáliában szolgál, mint "mestre" a fényűző lisszaboni érseki
kápolnában. Ezen kívül a királyi udvarnál töltött be zenetanítói tisztséget.
Lisszabonban töltött tartózkodásáról kevés adat maradt fenn; a Portugáliában
töltött 8-9 évét dokumentáló iratok megsemmisültek az 1755-ös földrengés
alkalmával, amely csaknem eltörölte a várost a föld színéről. Más
forrásokból lehet tudni három Itáliában tett látogatásáról. 1724-ben Rómába
utazott, a következő évben Nápolyba ment, hogy utoljára tiszteletét tegye
apjánál; itt valószínűleg találkozott Hasséval. 1728-ban visszatért Rómába,
hogy feleségül vegye a 16 éves Maria Catarina Centilit, első öt gyermekének
anyját. Nincs bizonyíték arra, hogy Domenico 1728 után valaha is elhagyta az
Ibéria-félszigetet. Lisszabonban Scarlatti kötelességei közé tartozott, hogy
V. János király tehetséges lányát Maria Barbara infánsnőt, ill. öccsét Don
Antoniót zenére, különösen billentyűs hangszerjátékra tanítsa. Az
infánsnővel egy életen át tartó zenei kapcsolatot alakított ki, amely
legjelentősebb műveinek, több mint 500 egytételes, kétrészes formájú
billentyűs "szonátájának" létrejöttét inspirálta. Maria Barbara
Fernando spanyol koronaherceghez ment feleségül, és 1729-ben Sevillába, majd
33-ban Madridba költözött, ahová Scarlattit is magával vitte. Élete
hátralévő részét a királyi pár szolgálatában töltötte, megözvegyülése után
spanyol nőt vett feleségül, akitől még 4 gyermeke született. Kilenc gyermeke
közül egy sem lett zenész. Barátja volt a hozzá hasonlóan nápolyi születésű,
Európa-szerte ünnepelt, kasztrált énekes, Farinelli. Scarlatti hosszú,
súlyos betegség után, megbecsült emberként halt meg Madridban. A – ma már
nem létező – San Norberto-kolostorban temették el, így sajnos sírjának nyoma
veszett.
