osztrák
zeneszerző
Második alkotói korszakában (1920-as évekből) az általa kidolgozott tizenkét fokú technikát, az ún. dodekafóniát alkalmazta. Mivel korán eljutott az atonális komponálásmódhoz, és mivel alapjában véve klasszikus beállítottságú alkotó volt, szükségét érezte új törvényszerűségek felállításának. Így jutott el technikájához, a teljes hangnemnélküliség megvalósításához. Jelentős művei: Zongoraszvit, III. és IV. vonósnégyes, Fúvós kvintett (zongora, kis klarinét, basszus klarinét, hegedű, gordonka) és Zenekari variációk. Operája a Mózes és Áron (1930-32) a 20. századi opera egyik legnagyobb, torzóban maradt alkotása. Fejlődésének utolsó fázisában (Amerikai korszaka), Schönberg valamelyest engedett a maga által felállított alapelvekből. Későbbi műveiben igazolta, hogy a dodekafóniát mint alkotói eljárást képes volt valóban módszerként kezelni, egy humanisztikusabb szellemű művészi mondanivaló kifejezésére. Ezt talán az a vágya okozta, hogy reagáljon a fontos társadalmi eseményekre, amelyek körülötte kibontakoztak, valamint az a törekvése, hogy minél meggyőzőbb módon fejezze ki a humanista eszméket. E tendencia szellemében születnek későbbi nagy alkotásai, így a II. Kamaraszimfónia és az Óda Napóleonhoz (1942), mely elnyomásellenes mű, amelyben nyíltan utal a fasiszta diktátorra, Hitlerre. Az Egy varsói menekült (1947) – kantáta, a II. világháború ártatlanul szenvedett és elpusztult áldozatainak állít emléket. Szövegét - egy varsói gettóból megmenekült túlélő személyes elbeszélése alapján - maga a zeneszerző írta. A katasztrófa egyetlen túlélője mondja el a tömeghalál előtti utolsó perceket, felidézve a fasiszta barbárság kegyetlenségeit, és ezzel szemben a megtört áldozatok emberségét. A mű alig két hét alatt született meg, melynek szövegében messzemenően megőrizte a beszámoló hitelét. A kantáta az Egyesült Államokban és Európában is minden képzeletet felülmúló visszhangra talált. Zenéje végre találkozott a közönséggel: létrejött az a kapcsolat, melyről a 20-as évek magányos zeneszerzője nem is álmodhatott. A kompozíció - bár szigorú dodekafon technikával készült, melynek csúcspontja az ősi héber imaszövegre írt záró kórus - hallgatás közben a technika érdektelenné válik, háttérbe szorul, annyira áthatja a személyes megrendültség hangja. A kantáta szereplői: a narrátor (szólama még beszédszerűbb, mint előző művében, a Holdbéli Pierro-ban), a férfikar és a zenekar. Zenéjének talán legfeltűnőbb jellegzetessége az ellentétes zenei anyagok szembeállítása, a kiélezett kontraszthatás. A mű témája konkrét esemény, mondanivalója azonban annál általánosabb. Minden embertelenség ellen, és minden elnyomott, megalázott ember, nép érdekében emelte fel szavát a 73 éves zeneszerző. Művével erkölcsi példát is mutatott, hogyan érti meg a művész a legnehezebb időkben az "írástudók felelősségét". És példáját adta annak, hogyan lehet a közösségnek szóló, hatásos muzsikát komponálni. Utolsó alkotói periódusában érdeklődése a nagyobb lélegzetű művek - Zongoraverseny (1942), opera, óda, kantáta - felé fordult, egyben mondanivalója is általánosabb, közösségibb lett. Előző éveiben sokszor érte az a vád, hogy művei csak a kiválasztottaknak, a szakma elitjének szólnak, így legfőbb programjává vált visszatalálni a közösséghez. De nem akart olcsó engedményekkel népszerűvé válni, csak közérthetőbben igyekezett megfogalmazni mondanivalóját. Ízelítő műveiből - videó:
|
Bécsben
született, sok éven át nyomorgott, jelentéktelen hivatalnok volt egy
bankban. Közben munkásénekkarok vezetője, karnagy egy kabaréban és idegen
operák rendezője is. Schönberg autodidakta volt: maga tanult meg hegedülni
és gordonkázni, idegen szerzemények tanulmányozása révén képezte magát a
komponálásban is. A 20-as években Berlinben telepedett le, ahol a
Zeneakadémia professzora lett. 1933-ban a fasizmus hatalomra jutása idején
zsidó származása miatt menekülnie kellett, először Franciaországba, majd az
Egyesült Államokba emigrált (nevét ettől fogva Schoenberg alakban
használta). Kaliforniában élt és alkotott 18 éven át, egészen a haláláig. A
dodekafónia elméletével megteremtette a "második bécsi iskolát",
melyhez csatlakoztak bécsi születésű tanítványai: Anton Webern és Alban Berg.
Később követte őket a lengyel Witold Lutoslawski és a magyar Seiber Mátyás.
Művészete három nagy alkotói korszakra osztható: 1/Korai stílusa, 2/Második
alkotói korszaka, 3/Amerikai korszaka. Első időszakában nagy hatással volt
rá a későromantika, főleg Brahms és Wagner művészete. Stílusát az
expresszionizmus hatja át, igyekezett megoldani a modern hangzás
problémáját: megszüntette a konszonáns és disszonáns kapcsolatokat, minden
akkord egyenrangú szerepet kapott. Ezzel elérkezett az ún. atonalitáshoz,
ami nagy felfedezésnek számított. E korszak jelentős művei: 1/II.
vonósnégyes
- ahol a műfaj történetében először szólaltat meg énekhangot a kvartettben.
A vokális szólam szélsőséges ugrásaival, anti - melodikus stílusával már
előrevetíti későbbi stílusának jellegzetes beszéd-dallamát, az ún. "Sprechgesang"-ját.
2/Kamaraszimfónia
- ahol a korábbi tercépítkezésű akkordhasználatot kvartépítkezésű
akkordokkal váltja fel. 3/A
megdicsőült éj
(1899) c. vonóshatos, 4/Erwartung
(Várakozás)
- a szoprán szólóra és zenekarra komponált kisoperát 1910-ben írta. A mű
külön érdekessége, hogy csupán egy szereplője van, ezért is nevezte szerzője
monodrámának. Cselekménye mindössze annyi, hogy egy asszony az éjszakai
erdőben szerelmi légyottra siet, amikor már-már a megbeszélt színhelyre lép,
a Hold fényénél váratlanul kedvese holttestére bukkan. Előtérbe lépnek a
mély lélekábrázolás zenei lehetőségei is. Jellemző, hogy a holttetemmel való
tragikus találkozás után a mű nem ér véget azonnal, hanem a zene még hosszan
követi az asszony vívódó lelkiállapotát, kavargó gondolatait. Ebben a
művében jelenik meg először művészi életérzésének egyik fontos expresszív
eleme: a baljós félelemérzet, a szorongás. 5/Pierrot
Lunaire (Holdbéli Pierro,
1912) - az előző művével rokon élménytartalmú, Albert Giraud belga
szimbolista költő verseire írott melodráma ciklus. Ezzel aratta első igazi
sikerét, e műve révén vált Európa-szerte elismert művésszé. Női hangra és
kamara együttesre írta: egy beszélő, zongora, fuvola, klarinét, hegedű és
egy gordonka szólaltatja meg. Cselekménye: Pierrot a "művész"
elszakad hazájától, és félelemtől eltorzult lelkiállapotban vágyódva tekint
a kietlen Holdról az életet adó Földre. Pierrot érzéseit, gondolatait a "beszélő"
szólaltatja meg, akinek szólamát - bár az pontosan lekottázott - valamiféle
beszélt dallam módján kell megszólaltatni. Ez a beszédszerű intonáció
végtelen nehéz feladat elé állítja az előadót. A hangszereket 5 játékos
kezeli, melyeknek szólama ellenpontozó viszonyban áll a "beszélt-szólammal".
Mindezek olyan merészen újszerű hangzást és zenei élményt eredményeznek,
mely előzmények nélkül áll a zene történetében. 6/Kísérőzene
egy filmjelenethez
- 3 részes zenekari mű, még megdöbbentőbben érződik a baljós szorongás,
félelem benne, ezt a 3 rész címe is sugallja:
Fenyegető veszély - Szorongás - Katasztrófa.
